Tomi és az utolsó tincs hamvasszőke haj
Szerda délután léptem be a kapun, három órával korábban, mint terveztem, Balatonfüreden. Egy tárgyalás elmaradt, és hazajöttem.
A cégem – ingatlanfejlesztés, három megye, nyolcvanhárom alkalmazott – megtanított rá, hogy minden probléma megoldható, ha elég pénzt dobsz rá. A tóra néző villám ezt bizonyította. A vállalati Audim ezt bizonyította. Az édesanyám, Ilona mellé felfogadott ápolási csapat is ezt bizonyította – vagy legalábbis azt hittem.
Amikor nyolc hónapja kiderült, hogy Ilonának hasnyálmirigyrákja van, negyedik stádiumban, azt tettem, amit mindig: fizettem. A legjobb onkológust Pécsről hozattam le. Éjjel-nappali magánápolót szerveztem. Táplálkozási szakértőt, fájdalomkezelő csapatot, mindent. Minden számlát aznap rendeztem, amikor megérkezett. Azt hittem, jó fiú vagyok.
Ahogy beléptem a kapun, valami furcsa volt a levegőben – nem a szokásos, drága illatosító szag, hanem valódi virágillat, és valahonnan gyömbéres tea gőze. Az előszoba fűtése is máshogy zúgott: langyosabb volt, mint máskor, mintha valaki nem sietett volna ki a helyiségből.
Végigmentem a folyosón anyám szobája felé. Az ajtó résnyire nyitva volt. Ott láttam meg őt.
Egy fiatal nő térdelt anyám tolószéke mellett, kék munkaköpenyben. A neve Tóth Zsófia volt – vagy ahogy mindenki hívta, Zsófi. Az egyik takarítónő. Alig emlékeztem rá, hogy felvettem fél éve. Könnyek csorogtak az arcán, miközben óvatosan húzta végig a hajnyírógépet anyám kopaszodó fején. Ősz tincsek hullottak egy törölközőre, amit a válla köré terítettek.
Anyám ujjai nyugton pihentek az ölében, nem markolászták a karfát, ahogy hetek óta szokták, amikor a fájdalom rájött.
– Mindjárt kész, Ilona néni – mondta Zsófi.
– Ne beszélj velem úgy, mintha ötéves lennék – förmedt rá anyám.
Zsófi felnevetett a könnyein át. – Jó, akkor: rettenetesen makacs.
Anyám elmosolyodott. Olyan mosoly volt, amilyet hónapok óta nem láttam tőle.
Visszahúzódtam a folyosón, mielőtt bármelyikük észrevett volna. De nem tudtam kiverni a fejemből, amit láttam.
Másnap reggel behívattam az ingatlankezelőmet.
– Mesélj nekem Tóth Zsófiáról.
– Takarítónő, uram. Hat hónapja alkalmaztuk.
– Küldd be tízkor.
Pontban tízkor Zsófi bejött az irodámba. Közelről fiatalabbnak tűnt, mint gondoltam. Szeplők, karikás szemek – olyasvalaki, aki cipel valamit, amiről nem beszél.
– Tegnap láttam magát anyámmal – mondtam.
– Igen, uram.
– Takarításra vettük fel.
– Igen.
– Nem ápolásra.
Egyenesen a szemembe nézett. – Tudom.
– Akkor magyarázza meg.
Elmondta, hogy anyám sokszor egyedül maradt éjjel, mert az ápolók túl voltak terhelve más betegekkel. Hogy anyám félve, ébren feküdt a sötétben. Hogy senki nem foglalkozott a hajhullással, mert az nem számított orvosi vészhelyzetnek.
– Nem egy újabb kezelésre volt szüksége – mondta Zsófi. – Hanem arra, hogy valaki megkérdezze, jól van-e.
Összeszorult az állkapcsom. – Van egy egész orvosi csapata.
– Az orvosok a betegségét figyelik – felelte. – Az más, mint ha valaki ott van vele.
Nem tudtam mit válaszolni. Ekkor kinyílt az iroda ajtaja, és anyám gurult be a tolószékben. Minden megváltozott abban a pillanatban.
– Ez a fiatal lány – mondta anyám, Zsófira mutatva –, ő az egyetlen ebben a házban, aki hónapok óta emberként bánik velem.
A szavak úgy csaptak belém, mint egy pofon.
– Van egy egész orvosi csapatod – érveltem.
– Ne beszélj nekem az orvosi csapatomról! – csattant fel, hangja remegett. – Fáj a testem. Félek. Néha arra ébredek, hogy azon gondolkodom, mennyi időm van hátra.
Az ujjaim ökölbe szorultak az ölemben, aztán szét is nyíltak, mert nem volt mire ütni.
– Zsófi mellettem ül. A tekintete megkeményedett. – Te meg e-maileket küldesz.
Valami eltört bennem. Évek távolsága. Évek mentegetőzése. Évek, amikor azt hittem, a pénz pótolhatja a jelenlétet.
Anyám ekkor kimondta az utolsó szót.
– Ha kirúgod, én is elmegyek vele.
Zsófira néztem. Ő nem szólt semmit. Nem is kellett.
– Senki nem megy sehova – mondtam.
Anyám halványan elmosolyodott, ahogy Zsófi megfordította a tolószéket az ajtó felé. De mielőtt kigurult volna, még visszanézett rám.
– És Dénes…
A gyomrom görcsbe rándult az arckifejezésétől.
– Van egy telkem Tihanyban – mondta. – A nagyapád hagyta rám, még nyolcvanban. Soha nem foglalkoztál vele, mert nem ért annyit, mint egy fejlesztési projekt. De most azt akarom, hogy Zsófié legyen. Nem fizetségként. Hanem mert ő az, aki mellettem maradt, amikor te a naptáradat nézted.
Két nappal később ott ültem az ügyvédemmel, Farkas Jánossal a füredi irodájában, és aláírtam az ajándékozási szerződést: a tihanyi, három hektár szőlővel beültetett telek Zsófi nevére kerül. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy még életében lezárjuk – nem akarta, hogy örökösödési vitává váljon a halála után.
Amikor átadtam Zsófinak a papírokat egy barna irattartóban, először azt hitte, elbocsátó levél. Kinyitotta, elolvasta, és a keze megremegett, a lapok szélét gyűrögette, mintha ki akarná igazítani egy nem létező gyűrődésüket.
– Ezt nem fogadhatom el – mondta.
– Nem tőlem kapod – feleltem. – Anyámtól kapod. És mert igaza volt: te voltál itt, amikor mi mind csak fizettünk.
Ilona három hónappal később hunyt el, otthon, Zsófi kezét fogva az egyik oldalon, az enyémet a másikon.
Szeptember eleje van. A tihanyi pince hűvösében állok, kezemben egy üveg bor, amit Zsófi hozott át tegnap. A címkén anyám neve: Ilona Cuvée. Megfordítom az üveget, elolvasom a hátoldalán a szüret évét, aztán a napot, amikor anyám gurult be az irodám ajtaján. A kezem megáll a dugóhúzón.
