Szent Illés napja volt, július huszadika, és Mátyás már hajnal óta a birkákat számolta a Bükk lábánál, amikor észrevette, hogy hiányzik három anyajuh a nyájból.
A nagyapja mindig azt mondta, ezen a napon nem szabad a hegyre menni, mert Szent Illés ilyenkor dörgő szekéren hajtja végig az eget, és aki a nyílt legelőn éri a vihar, azt villám sújtja. Mátyás eddig babonának tartotta ezt, ahogy a legtöbb dolgot, amit az öreg mondott. Huszonhat éves volt, három éve vitte egyedül a gazdaságot, mióta az apja combnyaktörés után már csak a tornácról nézte, hogyan boldogul a fia.
A hiányzó három birka nem apróság. Az egyik cigája jerke vemhes volt, a másik kettő a legjobb tenyészanyák közül való. A Bélapátfalvi Takarékszövetkezetnél felvett egymillió-kétszázezer forintos kölcsönt ősszel kellett törlesztenie, és ha ez a három állat odavész, a törlesztés csúszik, aztán jöhet a végrehajtó, aztán a föld alsó tábláját is elveszik.
Elindult felfelé a Kőlyuk irányába, ahol a nyáj néha szétszéledt a sűrű bokrok között. A levegő már reggel is fülledt volt, olyan nehéz, mintha ólom ülne a tájon. Dél körül feketedni kezdett az ég nyugat felől, és Mátyás akkor hallotta meg a nagyapja hangját a fejében, tisztán, mintha mellette állna: "Illés napján ne menj a szabad ég alá, fiam."
Nem fordult vissza. A birkák ára többet nyomott a latban, mint egy öregember rémtörténete.
A vihar gyorsabban ért oda, mint gondolta. Az első mennydörgés úgy csapott bele a levegőbe, hogy Mátyás térde megrogyott, és a lába alatt megcsúszott a sáros fű. A birkanyáj, amit addig terelt, szétugrott, mekegve rohantak szanaszét a bokrok közt. Ő maga egy magányos tölgy felé futott volna ösztönösen, de eszébe jutott — megint az öreg hangja —, hogy a fa alá menekülni Illés napján a legrosszabb, amit tehet.
Így hát a nyílt terepen maradt, a hasán kúszva egy alacsony kőrakás mögé, miközben az eső ostorként vágott a tarkójába. A villámok egymást érték, az egyik olyan közel csapott le, hogy a föld beleremegett alatta, és a levegőben megérezte az égett fű szagát. Az ujjait a kövek közé szorította, hogy ne kelljen nézni, hova csap le a következő.
Amikor a három hiányzó anyajuhot másfél óra múlva megtalálta — egy szikla alatti mélyedésben kuporogtak, szárazon és sértetlenül —, a vihar már tovahúzódott kelet felé. Mátyás ott állt a csuromvizes legelőn, a keze úgy remegett, hogy háromszor is nekifogott, mire sikerült a drótkarikát a vemhes jerke nyakára csatolnia.
Hazafelé menet a tölgy mellett vezetett el az útja. A fa törzsét felülről lefelé hasította ketté a villám, a belseje még füstölgött, a kéreg egy darabja ott feküdt az úton, mint egy letört kéz. Pontosan az a fa volt, amelyik alá menedéket keresett volna.
Az apja a tornácon várta. Amikor meglátta a három birkát a kapu előtt, és a fiát mögöttük, lassan leült a lócára, mintha a lába nem tartotta volna tovább, és csak ennyit mondott, kicsit akadozva: "Az öregem is… mindig ezt csinálta. Kimentek Illéskor, aztán megfogadták, hogy soha többé. Aztán megint kimentek."
Nem volt ez szemrehányás, csak annyi, amennyit egy ilyen este elbír.
Mátyás aznap este nem a kölcsönről beszélt a vacsoránál, sem a tenyészállatokról. Bement a házba, ledobta a vizes kabátját a kályha mellé, és megkérdezte az apjától, mit szokott még mondani a nagyapja Illés napjáról. Az apja hosszan hallgatott, aztán teletöltötte a poharukat abból a szilvapálinkából, amit még a nagyapa főzött, és mesélni kezdett a marhavész évéről, amikor az öreg egyszer három napig nem engedte ki a teheneket az udvarból, mert "úgy állt az ég". Kint még dobolt az eső az ablakon, és Mátyás a tányérját forgatta a kezében, de nem szólt közbe.
