Halász Gábor a foteljében ülő öregúr köpenyét igazgatta, amikor az öreg feltette a kérdést, amit fél Nyíregyháza feltesz mostanában valakinek, akiről tudni véli, hogy ért hozzá.
— Mondja, tanár úr — a férfi a tükörben nézte Gábort, nem fordult hátra —, maga huszonkilenc évig tanított. Nekem most van egy unokám, elsős. Miért megy ez az egész lejtőn lefelé? A tanítónő panaszkodik, a szülők panaszkodnak, senki nem elégedett semmivel.
Gábor letette az ollót a pultra, pontosan a fésű mellé, és a fickándozó villanyborotva zümmögését hallgatta egy pillanatig a szomszéd székből, ahol a tanonc, Dóra dolgozott egy másik vendégen.
— Elmondok magának valamit — mondta végül, és nekitámaszkodott a pultnak. — Képzelje el, hogy maga ma reggel nem nyithatja ki az üzletet, amíg meg nem ír egy nyolcoldalas tantervet arról, hogyan fogja levágni Kovács úr haját. Le kell fektetnie az óraszámot: mennyi ideig tart a mosás, mennyi az igazítás, mennyi a szárítás.
— Ugyan már — vágott közbe az öreg, és most már a homlokát ráncolta. — Ki írna ilyet?
— Senki, ha nem muszáj. Csakhogy be kell adnia egy másik papírt is, amiben megindokolja, miért pont ezt a sampont választotta, és milyen kompetenciát fejleszt a kondicionáló.
Dóra a szomszéd székből felhorkant, aztán gyorsan visszafogta magát, mert a vendége éppen hátrahajtotta a fejét a mosdókagyló fölött.
— És a fizetése — folytatta Gábor — nem attól függne, jól vágta-e le a haját, meg hogy elégedetten megy-e ki innen az ember. Hanem attól, hány továbbképzésen ült ilyen címekkel, hogy „A hajvágás mint kulturális jelenség”, meg hány szelfit tett ki előtte-utána fotóval.
— Ezt most kitalálja — mondta az öreg, de a szája sarka megrándult.
— Várjon, ez még nem minden. Időnként betoppanna egy bizottság, hogy ellenőrizze, betartja-e a protokollt. Fentről jönne egy rendelet, hogy a hegyes végű olló tilos, mert veszélyes. Magának kellene igazolnia, hogy a vendégei rendben fizetik a villanyszámlájukat, mert az állítólag összefügg azzal, jól nő-e a haj. És havonta párszor önkéntesen kötelező lenne kimenni szemetet szedni meg a járdaszegélyt festeni.
— Ez most tényleg túlzás — szólt közbe Dóra, letéve a fésűt. — Gábor bácsi, senki nem hiszi el magának, hogy ez ilyen.
— Pedig szó szerint ez volt az én huszonkilenc évem — Gábor megvonta a vállát, és fölvette az ollót —, azzal a különbséggel, hogy nem hajat vágtam, hanem gyereket tanítottam olvasni.
Az öreg most már nem mosolygott.
— És akkor mikor vágná a hajat? — kérdezte csendesebben.
— Hát ez az. — Gábor nekilátott a tarkónál lévő tincseknek. — Nem azért megy lejtőn az oktatás, mert a tanárok rosszak lettek. Hanem mert harminc éve mindenki azt csinálja körülöttük, csak tanítani nem hagyják őket.
Az öreg nem szólt semmit, csak nézte a tükörben, ahogy a haja rövidül. Amikor Gábor végzett, és lekapcsolta a nyakára tekert törülközőt, az öreg még mindig a tükörre meredt, mintha ott keresne valamit.
— Mennyivel tartozom? — kérdezte végül.
— Ezerötszáz, a bajusszal együtt.
Az öreg a farzsebéből elővette a pénztárcáját, kifizette az összeget, aztán nem indult el. Belenyúlt még egyszer a zsebébe, kihúzott egy kopott, kockás noteszt, és egy alig fogó tollal keresgélni kezdett a lapok között.
— Mit ír? — kérdezte Gábor, miközben leporolta a köpenyt.
— Az unokám tanítónőjének a számát. Múltkor mondta a lányom telefonon, én meg felírtam, mert gondoltam, jó lesz még valamire.
Felállt, kigombolta a köpenyt, és az ajtó felé indult, de a küszöbön megtorpant.
— Nem tudom, honnan veszem a bátorságot — mondta, a telefonját már a kezében forgatva —, de most felhívom, és megkérdezem, mire van szüksége az osztálynak. Aztán viszek neki valamit. Készpénzt, vagy amit kér.
— Csak úgy? — kérdezte Dóra a másik székből.
Az öreg nem válaszolt. Kilépett az ajtón, Gábor még látta az üvegen át, ahogy megáll a járdán, a noteszt a tenyerén egyensúlyozza, és a telefonja gombjait nyomkodja, egyiket a másik után, mintha attól félne, elfelejti a számot, mire végigér rajta.
