Halász Bori nyolc éve dolgozik állatgondozóként, és azt hitte, mindent látott már. Aztán jött Samu.
A hím orangután a veszprémi állatkertbe került négyévesen, egy holland tenyészprogramból, és az első fél évben szinte észre sem lehetett venni. Visszahúzódó volt, a látogatók inkább a szomszédos csimpánzcsoportot bámulták. Bori volt az egyetlen, aki gyanakodott – mert Samu túl sokáig figyelte a kerítés tetején futó fémlemezt. Nem játszott vele. Csak méregette, óráról órára, mintha memorizálna valamit.
Aztán egy szeptemberi reggelen, amikor a köd még ott ült a Séd fölött, és a kávéautomata a személyzeti épületben már megint elromlott, Samu eltűnt.
Nem volt lyuk a hálón, nem volt letört zár. A gondozók három órán át keresték az állatkert területén, mire az egyik takarítónő – aki éppen a jegypénztár melletti fagyistól tartott vissza a standjához – megállt, és csak annyit mondott: ott ül a padon. Samu tényleg ott ült, két méterre a majomháztól, és a Bakonyi-tenger nevű büfé kidobott fagylaltos tölcséreit szedegette a fűből, mint aki vasárnapi sétára indult volna. Amikor Bori odaért hozzá, Samu nem menekült. Csak felé nyújtotta az egyik tölcsért, mintha kínálná.
Ez volt az első szökés. Utána még kettő következett, néhány hónapos időközökkel, és mindegyik ugyanezt a mintát követte: Samu nem bántott senkit, nem szaladt ki a kapun, nem próbált átjutni a Veszprém felé vezető úton. Egyszerűen sétált. Megnézte a rozmármedencét, elüldögélt a szélvédett napozóterasz mellett, egyszer pedig – ezt három látogató is megerősítette a könyvben, ahová a panaszokat és élményeket írták – leült a padra egy nyugdíjas házaspár mellé, és nekik is nyújtott egy elejtett zsemlemorzsát.
A harmadik szökés volt más. Aznap Samu nem a fagyistandnak vette az irányt, hanem egyenesen Rezső kifutójának tartott.
Rezső egy másik hím orangután volt, három évvel korábban került az állatkertbe egy csehországi állatkerti cseréből, és a két hím szinte az első pillanattól kezdve utálta egymást a kerítésen át – üvöltöztek, dobogtak, ha csak egymásra láttak. Samu most egyenesen odasétált a kerítéshez, felmarkolt egy adag murvát a földről, és teljes eltökéltséggel dobálni kezdte Rezső felé, közel tíz percen át, mielőtt Somogyi Levente, az állatkert biztonsági vezetője utolérte. Amikor Bori aznap este bezárta Samu éjszakai boxát, az állat nem a szokásos helyén kuporgott a szalmán, hanem a rács mellett ült, és még mindig arra a pontra meredt, ahol a kerítés Rezső kifutója felé fordult. Bori akkor értette meg, hogy ez a szökés nem a szabadságról szólt. Ez régi számla volt, amit Samu végre ki akart egyenlíteni.
Az állatkert vezetése ezután komolyan nekiállt a probléma megoldásának. Megemelték a fal tetején futó fémlemezt, plusz elektromos huzalt húztak ki a kifutó belső oldalára, sőt egy hétvégén két gondozó turistának öltözve ődöngött a majomház körül, hogy meglesse, Samu pontosan hol és hogyan mászik ki. Samu nem dőlt be nekik. Állítólag rájuk se nézett – pontosan tudta, kik ők, és inkább megvárta, míg elmennek.
Végül egy budapesti sziklamászó céget kértek fel, hogy vizsgálják át a kifutó betonfalát centiméterről centiméterre. A mászók három apró, alig egy centis kiszögellést találtak, amelyeket puszta szemmel szinte lehetetlen volt észrevenni – ezek voltak Samu lépcsőfokai. Amikor Bori megállt a fal előtt, és nézte, ahogy a munkások felhúzzák az első réteg csiszolópapírt, hirtelen az az egy kép jutott eszébe: Samu a padon, a nyújtott tölcsérrel a kezében. Tudta, hogy amint ez a fal sima lesz, az az utolsó séta is elmarad, és Samu többé nem fog senkinek fagylaltos tölcsért nyújtani a Bakonyi-tenger büfé mellől. Mégsem szólt semmit, csak bólintott a munkásoknak, mert tudta, hogy Rezső kifutója felől is jövő kövek miatt ez volt az egyetlen út.
A falat lecsiszolták, új réteg simabetont húztak rá, és onnantól a szökések véget értek.
De addigra Samu már legenda lett. A helyi rádió híradásba illesztette a történetét, a városban pólókat nyomtattak „Szabadságot Samunak” felirattal, és az állatkert kapujánál árusított bögréken is megjelent a rajza, amint egy fagyitölcsért tart a kezében. A közösségi oldalakon az emberek azon versenyeztek, ki találja ki jobban, hova indult volna Samu legközelebb – a Bazilikához, a Balaton-partra, vagy csak a szomszéd utcai zöldségesbe.
Bori azóta minden reggel először a fémlemezt ellenőrzi, mielőtt bármi mást csinálna. Tudja, hogy ez már felesleges – a fal sima, a huzal feszes, Samu négy éve nem jutott ki. Mégis minden áldott nap megáll ott egy pillanatra, és a zsebéből néha előhúz egy apró papírtölcsért, amit a fagyistandnál kér el üresen, csak hogy az ablakon át beledobja Samunak.
