Nagy Ildikó vagyok, hatvannyolc éves, Budapesten élek, a XXI. kerületben, egy panelban, ahonnan a konyhaablakból a Duna-partot lehet látni. A szekrény tetején, egy kartondobozban feküdt húsz éve egy mustárszínű, harang fazonú szoknya. Sosem gondoltam volna, hogy pont ez a darab fog felkavarni mindent, amit hosszú ideje magamban tartottam.
A szoknyát vastag kordbársonyból varrták, gombolt derékrésszel, oldalzsebekkel. Nem tudom, miért nem dobtam ki soha, pedig a testem már nem ugyanaz, mint amikor megvettem.
Három hete a lányom, Beáta rám szólt, hogy ideje végre kitakarítani a szekrényeket, mielőtt "múzeum lesz az egész lakásból". Az unokám, Zselyke, aki huszonegy éves és textilipari tervezőnek tanul, felajánlotta, hogy segít. Ő az, aki mindent felpróbál, ami előkerül, régi blúzokat hord edzőcipővel, és nem érti, miért tartunk meg olyan holmikat, amiket nem használunk.
Amikor előhúzta a dobozból a szoknyát, megkérdezte, tényleg húsz éve fekszik-e ott. Bólintottam. Aztán megkérdezte, miért nem adom oda egy jótékonysági boltnak. Nem válaszoltam rögtön.
Felpróbáltam, csak úgy, kíváncsiságból. Záródott, bár nem úgy, mint régen. A derékrész szorított, a csípőnél feszült a szövet, de amikor a tükörbe néztem, valami megmozdult bennem, amit már el is felejtettem, hogy egyszer volt.
Zselyke azt mondta, jól áll rajtam, és megkérdezte, hol viseltem először. Akkor leültem az ágy szélére, és a kezembe fogtam a szoknya szélét, ott, ahol egy régi, alig látható zsírfolt volt még mindig – attól a fánktól, amit egy piactéri standon ettünk.
Húszéves voltam, amikor egy kis fényképész laborban dolgoztam a Rákóczi úton. Ott ismertem meg egy fiút, Bertalant. Nem volt filmbe illő nagy szerelem. Együtt jártunk moziba a Corvinba, sétáltunk a Margitszigeten, kávéztunk az egyetem melletti eszpresszóban, és arról beszéltünk, hogy egyszer majd Szegedre költözünk, mert ott állást ígértek neki.
Egy évig voltunk együtt. Aztán jött egy ajánlat neki Győrbe, egy autógyári munka.
Az eszpresszó sarokasztalánál mondta el, két kávé között, a csészealj szélét kocogtatva a körmével. Azt mondta, felmondott már, hétfőn költözik, és hogy velem akarja csinálni, nem nélkülem. Aztán megkérdezte: eljössz?
Nem szóltam semmit. A kanalammal a kihűlt kávé alján kavargattam a cukrot, ami már rég feloldódott, nem volt mit kavarni. Ő várt. Az asztal alatt éreztem, hogy a térdem nekiütődik az övének, és nem húztam el.
Anyám akkor már beteg volt, apám egyedül nem bírta volna vele. Ezt mondtam ki hangosan. Amit nem mondtam ki, az az volt, hogy rettegtem attól, hogy Győrben, ismeretlen falak közt, elveszítem azt, aki addig voltam.
Nem mondtam igent, és nem mondtam nemet sem. Csak annyit mondtam: nem tudok most menni. Bertalan bólintott, kifizette a két kávét, és az utcán, búcsúzóul, megfogta a kezem egy pillanatra, aztán elengedte. Tudtam, hogy ez a nem az, amit ő nem-nek fog hallani.
Zselyke nem szólt közbe, csak hallgatott, a szoknya csücskét morzsolgatva az ujjai között.
Elmondtam neki, hogy néhány héttel az indulása előtt bementünk a Nagykörúton egy ruhaüzletbe, csak nézelődni. Bertalan rámutatott egy mustárszínű szoknyára a kirakatban, és azt mondta, ilyenben lát majd, amikor "felnőtt életünk lesz". Évekkel később, már férjnél, két gyerekkel, megláttam egy hasonlót egy piaci standon, és megvettem, anélkül, hogy pontosan tudtam volna, miért.
Bertalant soha többé nem láttam. Nem voltak rejtett levelek, nem voltak titkos találkák. A férjem, Nagy Elemér jó ember volt, és valóban szerettem őt. Rendes életet éltünk együtt: lakáshitel, iskolák, balatoni nyaralások, apró viták a mosogatáson és vasárnapi ebédek az anyósomnál. De az a szoknya egy olyan verziómhoz kötődött, aki talán másik utat választott volna. Nem jobbat, nem rosszabbat. Csak mást.
A lányom sosem tudott erről semmit, mert nem gondoltam, hogy fontos lenne elmondani. Nem akartam, hogy vallomásnak vegye az apjával kapcsolatban. Nem volt az.
Az évek alatt néhányszor előszedtem a dobozból a szoknyát, csak hogy megérintsem a szövetét, aztán visszatettem.
Zselyke megkérdezte, bántam-e. Azt mondtam neki, néha eszembe jutott, főleg a nehezebb éveimben, de a bánás nem a jó szó rá. Ha Győrbe mentem volna, talán boldog lettem volna. Vagy talán nem. De akkor nem lett volna Beátám, és most nem ülne itt előttem az unokám, ölében a szoknyával.
Másnap Beáta átjött hozzám. Zselyke nem mondott neki semmit. Ez jobban megérintett, mint vártam.
Beáta ekkor éppen a konyhaasztalnál ült, egy csésze tejeskávéval. Megkérdezte, mi az az újságpapírba csomagolt csomag az előszobában. Mondtam neki, hogy a szomszédnak akartam adni, aki gyűjt régi ruhákat a menekülteknek.
Aznap este a kezembe vettem a csomagot, hogy kivigyem a szomszédhoz. Az ajtóig el is jutottam vele. Aztán megálltam, letettem a küszöbre, és feltéptem az újságpapírt. Kicsomagoltam a szoknyát, kisimítottam a kordbársonyt az ujjaimmal, ott is, ahol a zsírfolt volt, és bevittem a hálószobába. Felakasztottam a szekrény elejére, a kabátjaim elé, oda, ahol minden reggel az első dolog, amit meglátok, amikor felöltözöm.
Aztán elővettem egy régi, kockás füzetet, amiben évek óta jegyzeteket írtam magamnak – receptek, telefonszámok, néhány vers, amit egyszer le akartam gépelni. Kiszakítottam egy tiszta lapot, és felírtam rá néhány sort Zselykének, arról, hogy amikor ő lesz olyan idős, mint most én vagyok, remélem lesz saját szoknyája vagy inge, amit megőriz.
A lapot összehajtottam, és becsúsztattam a szoknya oldalzsebébe, mélyen, hogy csak az ujjbegyem éri el az alját. Kint, a konyhaablakon túl, a Duna épp olyan színű volt, mint kilenc órakor lenni szokott: se szürke, se kék.
