A forró olaj a jobb lapockámnál ért, aztán végigfolyt a nyakamon, mintha valaki egy egész serpenyő tüzet öntött volna a bőrömre. Ahogy felordítottam és a konyhapult sarkába zuhantam, a férjem csak állt ott, és nézte, ahogy égek.
Bence mosolygott.
— Most talán megérted — mondta.
Az anyósom, Ibolya, még a kezében tartotta a serpenyőt. Gőz szállt fel a pereméről. Az arcán nem volt döbbenet, csak bosszúság, mintha csak a padlót koszoltam volna be.
Fél éve nyaggattak, hogy adjam el az apám után maradt két székesfehérvári üzletházat, és az árát fektessem be Bence csődközeli ingatlanfejlesztő cégébe. Hatszor mondtam nemet. Hetedszer is nemet mondtam volna, csak arra már nem maradt idő.
— Az ingatlanjaim védett vagyonelemek — magyaráztam nekik még azon a péntek estén, a konyhaasztal fölött, ahol a padlófűtés miatt mindig meleg volt a csempe a talpam alatt. — Nem fedezet a ti adósságaitokra.
Ibolya szája elvékonyodott egy vonallá. Aztán felemelte a serpenyőt.
Utána már csak foszlányok maradtak: az égett szagú blúzom, a hideg járólap az arcom alatt, és Bence cipője, ami centikkel állt meg tőlem. Lehajolt hozzám.
— Elveszlek téged — mondta, aztán helyesbített gúnyosan. — Vagyis elhagylak. Nem élek tovább egy ilyen förtelmes szörnyeteggel.
Ibolya felnevetett a hátam mögött.
Azt hitték, gyenge vagyok, mert rázott a testem a fájdalomtól. Azt hitték, a nő, aki a padlón üvöltött, ugyanaz, akit hónapokig csak "a papírokkal szöszmötölő, unalmas menyecske" néven emlegettek egymás közt. Nem tudták, hogy pontosan a papírok miatt fogom mindkettőjüket tönkretenni.
Amikor Bence végre mentőt hívott, azt hazudta a diszpécsernek, hogy magamra öntöttem az olajat sütés közben. Ibolya letörölte a serpenyőt, tiszta blúzt húzott, és még betanulta a történetét, mire kiért a mentő a Rákóczi útra.
A Szent János Kórház sebészete azt mondta, a nyakam és a lapockám fölötti bőrfelület hegesedni fog. Bence az ajtó mellett állt, eljátszotta a megtörtet. Amint a nővér kilépett a szobából, közelebb hajolt.
— Írd alá az átruházási szerződést, és garantálom, hogy a legjobb bőrgyógyászati kezelést kapod.
Elfordítottam a bekötött arcomat felé.
— Nem.
A szeme megkeményedett.
— Neked vége van, Réka.
Másnap reggel a bontási papírokat az ágyam mellé tette.
Csak egyet nem vett észre: a kézitasakomon egy apró vörös fényt.
Három évvel korábban, amikor Bence hamisította az aláírásomat egy hitelkérelmen, és utólag "félreértésnek" nevezte, elkezdtem magammal hordani egy hangaktiválású diktafont a Balaton utcai lakásunkban is, mindenhová. Az a kis eszköz most rögzítette Ibolya fenyegetését, Bence nevetését, és minden szót az ágyam mellett is.
De rögzített valami sokkal súlyosabbat is. Mielőtt az olajat rám öntötte volna, Ibolya azt kiabálta:
— Azok után, amiket megtettünk, hogy az építésügyi ellenőrök jóváhagyják a fiam épületeit, még most sem vagy hajlandó megmenteni minket?
A fehér kötés alatt megnyomtam a hívógombot. Amikor a nővér belépett, kértem, hívja a rendőrséget. Aztán felhívtam a családi ügyvédünket, azt az idős urat, akit Bence mindig "haszontalan vénembernek" nevezett a háta mögött.
— Vámos úr — mondtam a repedt ajkaimmal —, aktiválja a vagyonkezelői védelmet. Fagyasszon be mindent.
A hangja ezúttal nem volt kedélyes, mint máskor a karácsonyi vacsoráinkon.
— Megvan.
A tárgyalás előtti hetekben Vámos úr és egy magánkutató, akit még apám bízott meg évekkel korábban egy másik ügyben, összeraktak egy dossziét, ami vastagabb volt, mint a régi telefonkönyvem. Kiderült, hogy Bence három éve hamis tulajdoni lapokkal manipulálta a Duna-parti fejlesztésének engedélyeztetését, Ibolya pedig kenőpénzt csatornázott egy kerületi főépítész felé, egy lakáskonténerben tárolt készpénz formájában — ezt a részletet a takarítónőjük vallomása erősítette meg, aki évekig hordta a bevásárlótáskákat "a garázsba, sose kérdezz semmit" felirattal.
A tárgyaláson, a Fővárosi Törvényszék kis, fülledt teremében, ahol az ablak csak résnyire nyílt és valahonnan a folyosóról kávéillat szűrődött be, Bence ügyvédje próbálta úgy beállítani a történteket, mintha háztartási balesetről lenne szó. Aztán lejátszották a felvételt.
A teremben egy pillanatra megállt a levegő, amikor Ibolya hangja betöltötte a hangszórókat: "Még most sem vagy hajlandó megmenteni minket?" Utána a nevetése. Utána Bence: "Elhagylak. Nem élek tovább egy ilyen förtelmes szörnyeteggel."
A bíró — egy középkorú nő, aki addig szigorúan, kifejezéstelenül hallgatott — levette a szemüvegét, és letette maga elé az asztalra. Nem szólt semmit, csak írt valamit a papírjára. Ibolya ott ült a padban, a kabátja gombjait morzsolgatta közben, mintha attól bármi is elmúlna.
A vagyonjogi rész gyorsan lezárult: mivel az üzletházak az apám nevén álló, végrendeletben kifejezetten "kizárólagos, elidegeníthetetlen öröklés"-ként rám hagyott vagyonrészek voltak, azokhoz Bence soha semmilyen jogon nem is nyúlhatott volna — a bíróság ezt csak megerősítette papíron, amit azóta is ott tartok a hálószobai szekrényem alsó fiókjában, egy barna irattartóban, közvetlenül a régi családi fotók fölött.
A büntetőjogi szál más tempóban haladt. Bencét okirat-hamisításért és csalásért ítélték el, Ibolyát pedig hivatalos személy befolyásolásáért és korrupcióért — két és fél évet kapott, amiből a felét felfüggesztették, mert az ügyész szerint "korábban büntetlen előéletű" volt, bár a takarítónő szerint ez a "kenőpénzes konténer" évek óta működött.
A válás gyorsabban ment, mint bármelyik papírmunka az életemben. Nem kellett hozzá bosszú, csak egy aláírás — az enyém, végre a saját elhatározásomból, nem az övékéből kikényszerítve.
A hegek a nyakamon és a kulcscsontom fölött ma is ott vannak, halványabbak, mint az első hónapokban, de sosem tűnnek el teljesen. A bőrgyógyászom szerint még két lézerkezelés kellene, hogy tovább fakuljanak. Nem sietek vele.
Az egyik üzletházat, amit annyira akartak felszámolni, a múlt hónapban bérbe adtam egy fiatal páros vállalkozásának — egy pékséget nyitottak a földszinten, a kirakatban minden reggel friss kakaós csigák sorakoznak, és az illat kiszűrődik az utcára. A másik épületben most egy ügyvédi iroda székel, méghozzá Vámos úr fiatalabb kollégáinak vezetésével, akiket ő maga ajánlott, mielőtt idén tavasszal visszavonult.
Bence két hónapja állt meg a ház előtt, ahová a válás után egyedül költöztem — egy kertes ingatlan a Zugló szélén, ahol az előkertben egy öreg meggyfa nő, és a szomszéd kutyája minden reggel ugyanabban az időben ugatja végig az utcát. Csöngetett. Nem nyitottam ki az ajtót. A biztonsági kamerám felvette, ahogy tíz percig áll a kapu előtt, aztán elmegy.
A dossziét, amit a tárgyaláshoz összeállítottunk, azóta sem dobtam ki. Ott van a barna irattartóban, a végrendelet másolata mellett, a lézerkezelés következő időpontjára emlékeztető cetli alatt, amit még mindig nem húztam ki a naptáramból.
