Életfája

Teréz Nagymaroson élt, a Duna-parti kisváros egyik emeleti lakásában, ahol a fürdőkádból pont ki lehetett látni a hegyekre. Hatvanhárom éves volt, nyugdíjas pedagógus, és minden délután ugyanazon a

Kedden, szeptember huszonkettedikén a tárgyaló még friss volt a kávéautomata illatától. Valaki elfelejtette kikapcsolni a projektort, a kivetítőn a cég logója lógott egy üres dián. — Zarembszki asszony

Harminckét évig vezette a tizenhetes buszt Margit Debrecenben – a vasútállomástól a Nagyerdőig. Kovács Margitot, akit a kollégák csak Margit néninek hívtak, de a háta mögött Kovácsnénak becéztek,

Tizenkilenc év könyvelés, és Kovács Ildikó egyszer volt késő. Ezen a novemberi reggelen – pontosan huszonhét perccel. Egy mozgó táskával érkezett. Hogy megértsük, hogy jutott idáig, vissza kell

Győrben élek, harminchárom éves vagyok, autószerelő vagyok, a feleségemmel, Petrával két gyerekünk van: a Tomi nyolc, a Zsófi öt. Az anyósomat Ilona néninek hívják, hatvankét éves, nyugdíjas könyvtáros,

A vejem hívott fel aznap délután, hogy vigyem haza Zsófit a gimnáziumból, mert neki műszakja van a Kecskeméti úti autószerelő műhelyben estig. Mondtam, persze, nem gond, úgyis arra

Ernő vagyok, hatvanegy éves, és huszonhárom éve lakom a Debrecenben, a Simonffy utcai lakótelep egyik földszinti lakásában, pont a Berényi néni zöldségesboltja mellett. Nyugalmazott MÁV-kalauz vagyok, így van

Harminchárom éve vagyok vő ebben a családban, és Kovács Ilona – az anyósom – soha nem bízott bennem igazán. Ezt most, hatvanegy évesen, nyugodtan ki tudom mondani, mert

A nevem Horváth Tamás, és azt hiszem, mindenki a faluban azt hitte, hogy csak egy makacs, kissé bolond fickó vagyok, aki a folyóval játszik. Győr mellett, egy kis

Szombat reggel, pontosan fél kilenckor csörgött a telefon. Rita volt. A háttérben kapa csattant, kakas kukorékolt – már egy órája a kertben dolgozott, rám csak most gondolt. –