Zsófi a mosókonyhában válogatta a szennyest, amikor Balázs sötétkék nadrágjának hátsó zsebében megakadt a keze. Egy vastagabb, fényes papírlap. Kihúzta, szétnyitotta. Az Aranykert étterem ültetési kártyája volt, arany dombornyomással: *Bence első születésnapja!* Végigpörgette a neveket. Első asztal: Mónika asszony és Károly úr. Második: Balázs unokatestvére a férjével. Harmadik: Mónika kollégái a minisztériumból. Több tucat név, egyik ismerősebb, mint a másik – csak épp Ilona néni és János bácsi hiányzott belőle teljesen.
Balázs pont akkor dugta be a fejét az ajtón, törölközővel a nyakában. – Zsófi, a töltőmet nem láttad? – aztán pillantása a papírra esett, és az arca azonnal átment abba a megszeppent kisiskolás grimaszba, amitől Zsófi falra tudott volna mászni.
– Balázs. Hol vannak a szüleim ezen a listán? – kérdezte, és a hangja túl nyugodt volt.
A férfi lábról lábra állt. – Figyelj… Anyu tegnap hívta őket. Beszéltek, és Ilona néni azt mondta, most annyi a dolguk a tanyán, hogy nem tudnak elszabadulni. Anyu csak le akarta venni a terhet a vállunkról. Kérlek, ne csinálj ebből drámát, jó? Ünnepelni készülünk.
Zsófi letette a nadrágot a mosógép tetejére, megfogta a telefonját, és kilépett a teraszra. Kabát nélkül. A márciusi szél azonnal belekapott a hajába, de most jól jött a hideg. Tárcsázott.
Sokáig kicsengett, mire a túloldalon megszólalt az anyja. – Zsófikám, mi történt?
– Anya. Miért nem jöttök el Bence szülinapjára? Az igazat mondd.
Ilona hangja megakadt. Aztán sóhajtott. – Kislányom… Apáddal átgondoltuk. Minek mennénk, hogy megszégyenítsünk titeket? Mónika tegnap felhívott. Elmagyarázta rendesen. Hogy az Aranykertben előkelő társaság lesz, francia fogások, sommelier. Én meg pont előző nap festettem be a hajam, ahogy mutattad, csak kicsit hamar mostam le, mert féltem, hogy túl sötét lesz… Olyan szépen megcsináltam. Erre Mónika azt mondja: „Ilonka, mit keresne János a régi pulóverében a koktélruhák közt? Csak kinevetnék. Majd küldök nektek videót.” Szóval nem megyünk. Ünnepeljetek a fontos emberekkel.
Zsófi lehunyta a szemét. Villanásszerűen pergett le előtte Bence első éve. A kórház utáni első hetekben a gyereknek olyan kólikája volt, hogy órákon át üvöltött. Ő a konyha kövén csúszott le a fáradtságtól, Balázs meg szürke arccal ment dolgozni. Akkor érkezett Ilona. Kivette a fizetés nélküli szabadságát, a nappali kihúzhatós kanapéján aludt, éjszakánként ringatta a síró unokát, hogy Zsófi legalább három órát egyben aludjon. Diétás levesek, pelenkázás, altatódalok.
És János? Minden hétvégén beült a régi, rozoga Suzukijába, és százhúsz kilométert autózott a kátyús mellékutakon. A csomagtartóban házi füstölt kolbász, friss tehéntúró, pár üveg házi barackpálinka. Amikor a babakocsi kereke ripityára tört, János szó nélkül bevitte a sufni műhelyébe, és reggelre úgy hozta vissza, mintha új lenne.
Mónika ezalatt négyszer dugta be a fejét hozzájuk. Minden alkalommal ugyanaz a műsor: belibbent a méregdrága parfümfelhőjében, papucsot húzott, undorodva kerülgette a földön hagyott játékokat. Kézen fogta a kivasalt ingecskébe öltöztetett Bencét, lőtt három tökéletes szelfit a közösségi oldalakra *„Drága kisunokám! Annyira jó nagymamának lenni!”* szöveggel, aztán letette a gyereket, adott neki egy műanyag csörgőt, és elviharzott, mert „sürgős meetingje” volt.
És most, amikor státuszkeresztelőt kellene tartani, a tanyasi rokonok nem fértek bele a csillogó fotókba.
Zsófi visszament a nappaliba, és azonnal tárcsázta az anyósát.
– Zsófikám, te vagy az? – Mónika hangja fürge és túláradóan jóindulatú volt. – Siess, drágám, éppen mikrotűs kezelésen vagyok.
– Mónika. Milyen jogon húzta ki a szüleimet a listáról?
A vonal másik végén a mikrotű készülék halkan kattant egyet. Mónika hangja most már mézédes acéllá változott.
– Zsófikám, ne beszélj ilyen ügyészi stílusban. Én a javukat akarom. Ott lesz háromfogásos francia menü, sommelier, osztriga. A te anyád osztrigát maximum a tévében látott. Csak feszengnének, szégyenkeznének minden egyes villánál. Minek ez a stressz nekik?
– Maga felhívta az anyámat, és azt mondta neki, hogy megszégyenítenek minket – Zsófi érezte, ahogy a torkában dobog a pulzusa.
– Kimondtam az igazságot! – csattant Mónika. – Ott lesz az osztályvezetőm. Miről beszélgetne vele a te apád? A krumplibogarakról? A szarvasmarha-takarmányról? Ez egy rangos esemény. Balázs egyetért velem, ő tudja, milyen fontosak a kapcsolatok. A lista végleges, a foglaló ki van fizetve, ne rontsd el a napot a saját kisebbségi komplexusoddal!
Zsófi a szemközti ház ablakait nézte. Veszekedni értelmetlen. A szavak itt nem számítanak.
– Igaza van, Mónika – mondta végül, és a hangja sima volt, mint a jégpálya. – Ne rontsuk el az ünnepet. Viszonthallásra.
Letette. Balázs a kanapén ült, görgette a híreket.
– Na, megoldottad? – kérdezte reménykedve. – Anyu csak azt akarja, hogy minden rendben legyen.
– Megoldottam – mondta Zsófi, és egy pillanatra sem ingott meg a tekintete. – Feküdj le. Holnap sok a dolgunk.
Péntek reggel, amint Balázs kigurult a kocsifelhajtóról, Zsófi felöltöztette Bencét, beültette a gyerekülésbe, és elindult. Csak nem a játszótér felé. A belvárosba hajtott. Az Aranykert aranybetűs felirata még a szürke ég alatt is villogott. Belépett az üres, reggeli étterembe, ahol friss viasz és kávé illata keveredett. A recepciós pultnál egy tökéletesen öltözött fiatal férfi ült.
– Jó napot kívánok! Holnapra van foglalásunk, Mónika nevére, gyermek születésnapja – Zsófi letette a pultra a személyi igazolványát és egy banki kivonatot. – De a kétszázezer forintos előleget az én saját kártyámról utalták. Itt a visszaigazolás.
Az üzletvezető rápillantott a monitorra, aztán bólintott. – Igen, így van. Módosítani szeretne a menün?
– Törölni szeretném a bankettet – mondta Zsófi, minden szót külön kimérve. – A visszafizetést erre a kártyára kérem, azonnal.
– Sajnos a teljes összeget nem tudjuk visszaadni, a foglalási feltételek szerint a kötbért levonjuk. Az összeg három napon belül megjelenik a számláján – felelte az üzletvezető.
– Rendben. Köszönöm – vágta rá Zsófi, és már fordult is.
Az Aranykert terme újra szabad volt.
Kint a parkolóban beült a kocsiba, és tárcsázta az apját. – Apa, szia. Állítsd össze a bográcsot, pácolj be pár kiló húst. Holnap reggel indulunk Bencével hozzátok, a Balatonra. Ott ünnepeljük az igazi szülinapot.
– De hát az étterem? – hökkent meg János.
– Az elmarad. Várjatok.
Szombat reggelre kisütött a nap. Délben Balázs teljes díszben lépett ki a hálóból: sötétkék zakó, nyakkendő, frissen suvickolt cipő. Az előszobában Zsófi állt farmerben, egy laza kötött pulóverben, sportcipőben. Mellette egy sporttáska, és a hordozóban Bence overálban.
– Zsófi, te meg mit művelsz? – Balázs a mandzsettáját babrálta idegesen. – Mindjárt indulnunk kell, neked még át kell öltöznöd, smink, frizura…
– Én már kész vagyok – mondta Zsófi, és felkapta a táskát. – Az Aranykert-beli bankett törölve. Az előleget visszavettem a kártyámra. Elmegyünk a szüleim nyaralójába. Azokhoz, akik ebben az évben tényleg itt voltak a fiunknak.
Balázs arca előbb elfehéredett, aztán vörös foltok gyulladtak ki rajta. – Te megőrültél?! Anyu mindenkit meghívott! Károly bácsi, az osztályvezető, a minisztériumi kollégák! Hogy fog a szemükbe nézni?! Mit képzelsz te?!
– Ez a te anyád és az ő minisztériumának a gondja – Zsófi kinyitotta a bejárati ajtót. – Neked most pontosan egy perced van választani. Leveheted a nyakkendőt, felveheted a régi pólódat, és jöhetsz velünk azokhoz, akik kamera nélkül is szeretik a fiadat. Vagy maradhatsz zakóban, elmehetsz anyádhoz, és ehetsz képzeletbeli osztrigát a bezárt étterem parkolójában. Az óra ketyeg.
Mónika pontban 13:45-kor gördült az Aranykert elé. Bordó koktélruháján megcsillant a fény, nyakában igazgyöngy, karján Károly, a jóképű, őszülő halántékú kísérő. Mögöttük az „elit” rokonság, plusz az osztályvezető a feleségével. Mónika magabiztosan lökte be a tölgyfa ajtót, számított a csodáló pillantásokra.
A hallban dübörgő zene fogadta, öltönyös férfiak rohangáltak kitűzőkkel. Se „1”-es lufi, se bohóc, se gyerekzsivaj.
– Mi folyik itt?! – csapott le az üzletvezetőre, akár egy vércse. – Hol a termünk?! Mónika asszony foglalása!
– Elnézést – az üzletvezető higgadtan elé lépett. – Az önök bankettjét a megrendelő tegnap reggel véglegesen törölte. A foglalót visszautaltuk. Jelenleg egy másik cég zártkörű rendezvénye zajlik a teremben.
Mónika megtántorodott. A gyöngysor halkan koccant a mellkasán. Körbefordult. Az osztályvezető értetlen, ingerült tekintettel bámult vissza rá.
Reszkető ujjakkal hívta a fiát. Kicsöngött. Újra. A menyét – ugyanaz. A gondosan felépített csillogó homlokzat egy pillanat alatt, a lehető legrosszabb közönség előtt omlott össze.
Akkor, azzal egy időben, száz kilométerrel odébb, a Balaton-felvidék egy csendes zsákfalujában fenyőillat és nyírfafüst szállt a levegőben. János, kipirulva, a tóparton guggolt, és mutatta Bencének, hogy kell tobozt hajítani a vízbe. A kisfiú négy foggal kacagott, és majd’ beleesett a sekélyesbe. Ilona a kerti asztal körül sürgött, savanyúságos üvegeket nyitogatott, és a bográcsból frissen szedett húst tálalt friss kenyérrel.
Balázs a tűz mellett ült, apósának elnyűtt, könyéknél kiszakadt pulóverében. Nézte ezt a hangos, egyszerű, de annyira meleg kavalkádot, és érezte, ahogy a mellkasáról legördül egy láthatatlan súly, amit hetek óta cipelt. A fából tákolt padon, képernyővel lefelé hevert a mobilja. Folyamatosan rezgett. Mónika kétségbeesett hívásai érkeztek egymás után. Balázs a vibráló kijelzőre sandított, aztán Zsófira, aki épp a fia maszatos száját törölgette, és eszébe sem jutott felvenni a telefont. Inkább kivette a kezéből a szalvétát, és befejezte a törlést.
Zsófi fahasábot dobott a parázsló tűzre. A szikrák felszálltak, megpörögtek a levegőben, aztán kihunytak a sötétedő ég alatt. Elővette a telefonját, pár mozdulattal belépett a banki alkalmazásba, és Balázs kezébe nyomta a készüléket. A képernyőn egy friss átutalás visszaigazolása világított: a kétszázezer forint, amit az Aranykertből visszakapott, nem egészen negyedórája landolt János számláján. Közlemény: *A tetőre. Köszönök mindent, apa.*
Balázs felnézett rá, de Zsófi már nem őt figyelte. A tűz fénye táncolt az arcán, a tekintete a lángokba veszett. A tó felől, a sötétedő parton, Bence kacagása hallatszott – János éppen újra vízbe hajított egy tobozt.
