Erzsi két évtizede virágzott. Nem a kertben — a Rózsadomb alján, a szürke bérház sarkán álló kis üzletében. A *Szirmok* nevet pont a fantáziátlansága miatt szerette: mindenki tudta, mit árul, és hogy onnantól keletre nem találnak frissebb bazsarózsát. A titka nem a vízben vagy a hűtőben volt, hanem egy gödöllői kertészetben, ahol a tulajdonos, Márton, húsz éve ugyanazt a holland tőzeget használta, és a szállítmányaiért Erzsi minden hónap tizedikén, fillérre pontosan, készpénzben fizetett.
A bolt hátuljában, a vödrök és a letépett celofánok között Erzsi épp a novemberi esküvőkre rendelt fehér calla liliomokat válogatta, amikor megszólalt a telefon. Ilona volt az, a sógornője, aki úgy tudta adagolni a levegőt a szavai közé, mintha minden mondat után egy láthatatlan pecsétet nyomna a papírra.
— Drágám, beszélnünk kell Dórikáról.
Dórika Ilona lánya volt, huszonhat éves, frissen vált el, és az utóbbi hónapokban az anyja szerint minden munkalehetőség kicsúszott a kezei közül, mint a vizes szappan. Erzsi öt hónapja vette fel magához, szívességből. Megtanította neki, hogyan kell a szirmokat visszahajtani, hogy teltebbnek tűnjön a csokor, hogyan kell a koszorúalapot befűzni, és kinek a számát kell tárcsázni, ha a fréziák Miskolcról késnek. Úgy gondolta, a családban a tudás örökség, nem árucikk.
— Hallgatlak, Ilona.
— Dórika talált egy üres helyiséget. A szemközti utcában, a patika mellett. Ki akarja bérelni. Virágüzletet nyitna. Egy kis *pikoló* boltot.
Erzsi keze megállt a liliomok szárán. A szemközti utca alig ötven méterre volt a kirakatától. Onnan a betérő vásárló nem a templom felé néz, hanem az ő neonfényes feliratára.
— Virágüzletet — ismételte Erzsi, és a hangja egy fokkal mélyebb lett, mint egy egyszerű visszhang.
— Hát nem csodálatos? — lelkendezett Ilona. — A lány végre a saját lábára áll. És te ott leszel neki, segítesz majd eligazodni a piacon. A tiédben a tapasztalat, az övében meg a fiatalos lendület. Kiegészítitek egymást.
Erzsi letette a telefont, és hagyta, hogy a szótagnyi csend betöltse a hűtő zúgását. Kiegészítik egymást. Dórika az elmúlt hetekben nem a lendületét vitte a boltba. Hanem a telefonját. Látta, ahogy a kamera lencséje végigpásztáz a hűtőre ragasztott beszállítói listán, ahol a termelők nevei mellett a húsz év alatt kialkudott nettó árak szerepeltek. Látta, ahogy Dóra lefotózza a menyasszonyi csokrok árképzési táblázatát. Azt hitte, egy családtag tanul. Valójában egy konkurens leltározott.
Aznap este Erzsi a férje elé állt. Zoltán egy irodaház klímarendszerét szerelte épp a város másik végén, és a kezéről a legjobb szappannal se jött le azonnal a fémpor. Szerette a feleségét, de a családi konfliktusoktól úgy hátrált, mint macska a porszívótól.
— Zoli, a te húgodék lánya megnyitja a boltomat az orrom előtt.
— Nem a te boltodat. Virágüzletet. — Zoltán a távirányító után nyúlt. — Attól, hogy valaki autót vezet, még nem a te Trabantodat veszi el.
— Ez nem autó. Ez egy piac. Az én vevőim, az én szállítóim, az én áraim, amiket lemásolt a telefonjával.
Zoltán megvakarta a tarkóját, és abban a félmondatban ott volt az anyja, a nővére, az egész família jól bejáratott taktikája.
— Kicsit sötéten látod, nem? Dórika épp most lépett ki egy rossz házasságból. Egy kis sikerre van szüksége. A család meg összetart.
— A család annyit tesz, hogy a mi pénzünkből tanítok ki valakit, aki aztán alám ígér a Húsvét utcai nyugdíjasok előtt. Ezt hívod te összetartásnak?
Zoltán nem felelt, csak bekapcsolta a meccset. A készülék zöldje megvilágította az arcát, és Erzsi tudta, hogy a következő félidőig nem számíthat rá.
A baj akkor robbant be igazán, amikor Erzsi felhívta Mártont, hogy a szokásos havi rendelést leadja. A férfi zavartan köszörülte a torkát.
— Erzsi, kellemetlen helyzetben vagyok. Dóra, a lányod… vagy hogy is rokonod, felhívott. Azt mondta, te küldted, és kéri ugyanazt az árat, amit te kapsz.
— És te?
— Mondtam neki, hogy az az ár a te hűségedé és a te mennyiségedé. Erre azt válaszolta, hogy én veled összejátszom, és hogy ez versenyjogi aggályokat vet fel. — Márton hangja keserű volt. — Versenyjog. Egy gödöllői kertésztől.
Erzsi bocsánatot kért, letette a kagylót, és érezte, ahogy a gyomra görcsbe rándul. Dórika nemcsak ellopta a partnereit, de még be is árulta őket a leendő beszállítóiknál, bemocskolva a leghosszabb, legstabilabb üzleti kapcsolatát.
Másnap reggel behívta Dórát a hátsó raktárba, a hűtő zúgásához.
— Dóra. Amit csinálsz, az nem ambíció. Az ipari lopás. — Erzsi egy vödör vízbe dobta az elszáradt szárakat. — Lemásoltad az áraimat, elloptad a beszállítóimat, és most nyitsz egy boltot az enyémmel szemben, miközben nekem a te fizetésedet kell fizetnem.
Dóra arca rezzenéstelen maradt. Egy pillanatra olyan volt, mint az anyja — Ilona is így tudott vitázni, mintha a másik fél szavai csak valami felesleges statikus zörejek lennének a telefonvonalban.
— Erzsi, ez csak virág. Nem atomtitok. Azt hittem, segítesz a családnak. De te folyton a saját kis birodalmadat félted.
— Ez nem birodalom. Ez egy bolt, amit húsz éve én raktam össze. Te itt öt hónapja vagy. Ha ennyire megy, csináld egyedül. De nem az én pénzemen, és nem az én tudásommal. Mostantól nem dolgozol itt.
Dóra levette a kötényét, a pultra dobta, és mielőtt kilépett volna a májusi verőfénybe, még visszaszólt:
— A piac majd eldönti. Az igazságos.
A piac igazsága azonban nem a szirmoktól függött, hanem a számoktól. Dóra boltja, a *Bimbó* három héttel később nyitott ki. A nyitóünnepségre egy tálca pogácsával és a család apraja-nagyjával megjelent Ilona. Erzsihez nem szóltak. Zoltán, a férje, aki elment az eseményre, mert "muszáj, hisz család", hajnalban ért haza, és a tekintetéből sütött aki tudomást szerzett az árulásról.
— Beszéltem a nővéremmel. Azt akarják, hogy legyek kezes a Dórika hiteléhez.
Erzsi megdermedt a konyhapultnak támaszkodva. A hitel. Az a pár millió forint, amiből Dóra a hűtőpultot és a holland csipkét vette. Kezes. Az az ember, aki fizet, ha a vállalkozás bedől.
— Zoli, az a pénz a miénk. A közös házunk, a gyerekek egyetemi tandíja. Ha aláírod, te fizetsz, amikor az a bolt becsődöl. És be fog.
— De hát a család…
— A család nem hív fel a beszállítódnál, hogy összeesküvés-elmélettel vádoljon! — Erzsi most először emelte fel a hangját. — A te nővéred lánya tönkre akar tenni, és te vagy a kezes? Ez nem segítség. Ez öngyilkosság.
Zoltán leült a konyhaasztalhoz, hosszan nézte a saját tenyerét. Látszott, ahogy a gépezet a fejében először nem az érzelmeket, hanem a számokat veszi sorba. A törlesztőrészleteket, a rezsit, a virágok romlandóságát.
— Nem írom alá — mondta ki végül, és aznap este maga hívta fel a nővérét.
A vonal túlsó végén kitört a vihar. Ilona üvöltött, hogy Zoltánból a felesége csinált szörnyeteget, hogy a saját unokahúgát árulja el néhány forintért. Aztán Dóra is rátett egy lapáttal, és a családi chat-csoportban megjelent az üzenet: *Erzsi és Zoli kisemmizik a rokonságot. A kapzsiságuk miatt nem tudok nyitni.*
Zoltán letörölte a csevegést, és másnap reggel korábban ment dolgozni. De az Erzsivel való összenézéseikből eltűnt a védekezés. Most már látta.
A *Bimbó* annak ellenére, hogy a hitel kisebb összegre és magasabb kamatra sikerült, kinyitott. A családi kölcsönökből, Ilona nyugdíj-megtakarításából és egy vidéki nagykereskedő engedményeiből. Nyárra a két virágbolt úgy állt egymással szemben, mint két párbajozó a hajnali ködben. Dóra taktikája egyszerű volt: tíz százalékkal az Erzsi árai alá ígért. A nyugdíjasok, akik addig Erzsihez jártak egy szál gerberáért, most átmentek a szélesebb utcán, mert ott olcsóbb volt.
Erzsi nem ment utána. Húsz év tapasztalata súgta, hogy aki árversenybe kezd egy újonccal, az hamarabb vérzik el, mert az újoncnak nincs múltja, csak adóssága. Ő tartotta az árait, és azok a vevők, akik nem az ár miatt jártak hozzá, hanem mert a menyasszonyi csokraik sosem hervadtak le a szertartás végére, hűségesek maradtak.
Az áttörés október végén jött. Egy hatalmas esküvői rendelés érkezett, egy ismert színésznő és egy politikus fiának lagzija. A menyasszony édesanyja a *Szirmokat* választotta, mert hallotta, hogy itt minden szál virág bírja az egész napot. Erzsi heteken át készült, Márton a legszebb hárszínű rózsákat küldte egyenesen Hollandiából. A megrendelés értéke több volt, mint a Bimbó egész havi forgalma.
Dóra, aki tudomást szerzett a szállítmányról, aznap délután betoppant Erzsi boltjába. A két eladólány, akik épp a rózsák tövét metszették, megdermedtek a vödrök felett.
— Erzsi, légyszíves, oszd meg velem ezt a rendelést. Nem bírom már. Az anyám minden pénzét elvittem, a hitelt is fizetni kell. Adj nekem ebből legalább egy részfeladatot.
Erzsi lefektette a metszőollót a nedves újságpapírra.
— Dóra. Te elloptad a beszállítóim listáját. Te hazudtál rólam a partnereimnek. Te uszítottad rám a családom. Most meg azért jössz, hogy a legnagyobb üzletemből adjak át neked, mert "nem bírod"?
— Van egy kisfiam — suttogta Dóra, és most először a szemeiben nem a számítás, hanem a pánik csillogott. — Neked mindened megvan.
— Nekem az van meg, amiért húsz évig minden este bezártam a boltot és reggel hatkor már a nagypiacon álltam a fagyban, miközben te még alsó tagozatos voltál. — Erzsi hangja csendes volt, mint a hűtőmotor. — Húsz év. Ennyit nem tudsz lefotózni.
Dóra kirohant. A Bimbó pár héttel később, egy decemberi ködhajnalon bezárt. A kirakat üvegére, ferdén, sietős ragasztószalaggal, egy papírlap került: *KIADÓ*. A hitel törlesztői persze maradtak, és Dóra most a város másik végében, egy bevásárlóközpont virágosstandján áll pult mögé, ahol a szárakat műanyag lapátokkal teszik a kaspóba.
Karácsony előtt Ilona, a sógornő, aki azóta szóba sem állt Erzsivel, felhívta Zoltánt.
— Ezt ti csináltátok. Azt mondtátok, csődbe viszitek, és tessék. Most fizethetitek a hitelét. A ti lelketeken szárad.
Zoltán a kihangosított hangfalba szólt vissza, és Erzsi látta, ahogy a keze ökölbe szorul a konyhapulton.
— Ilona. Te biztattad arra, hogy nyisson üzletet a SZEMBEN a feleségem boltjával. Te mondtad neki, hogy lopja el a beszállítókat. Az én pénzem kellett volna kezesnek, de nem adtam. Én lettem a szörnyeteg. Most fizesse az.
Letette a telefont, és kiment a műhelybe. Erzsi az üres konyhában állt, és a hűtő zümmögését hallgatta. Kiment a kis kamrába, ahol a gyerekek régi rajzai közt egy összetekert plakáton a *Szirmok* huszadik születésnapi dekorációjának maradványai porosodtak. Elővett egy vödör vizet, és elkezdte a régi, elszáradt ragasztót leáztatni a műanyagról.
Az ajtó résnyire nyílt. Dóra kisfia dugta be a fejét, aki néha, ha anyja késő estig dolgozott a plázában, Zoltánékkal vacsorázott.
— Erzsi néni, ezt neked hoztam.
Egy rajz volt, zöld fű, fölötte egy nagy, görbe sárga nap, és két virág. Az egyik óriási, a másik icipici. Alatta filctollal, görbe betűkkel: *A legszeb virág a tiedbe nől.*
Erzsi letörölte a kezét a kötényébe, és a rajzot kitűzte a hűtő ajtajára, pont a beszállítók listája mellé. A lista alján, amit Dóra már nem látott, Márton kézírásával az új, idénre szóló, még alacsonyabb hűségár állt.
