Lili úgy szállt ki a kocsiból a balatoni nyaraló előtt, hogy a bal kezén még mindig ott fehérlett a ragtapasz, amit a műtős szakács reggel ragasztott a vágásra. Tizenkét óra a Catering Stúdió konyháján, egy százfős lagzi desszertasztala, és nulla óra alvás. A szeme égett, a háta sajgott, és egyetlen vágya az volt, hogy a gyerekekkel beüljenek valahová fagyizni Siófokon, aztán irány haza a nyugodt, ötödik kerületi lakásba.
Levente azonban már a hídon, Zamárdinál előállt a szokásos dumával.
— Nézd, anyu megint hívott. Apunak beállt a dereka, nem bírja kipakolni a pincét. Ott rohad a tavalyi boroshordó, ki kell görgetni. Meg a csatorna is eldugult a terasz alatt. Kérlek, Lili, egy nap az egész. Holnap ebédre otthon vagyunk. Ígérem.
Lili kinézett a Volvo ablakán a nádasra. Tudta, hogy nem lesz így. Amióta Levente húga, Virág elvált, és hazaköltözött a fiával, Mátyással, minden hétvége erről szólt. Dolgozni hívták őket, a gyerekeiket meg megtűrték, mint az udvari macskákat. Virág közben a teraszon napozott és rozé fröccsöt szürcsölt.
— Rendben — mondta Lili. — De a gyerekekkel nem kiabál senki.
Az udvaron Margit, az anyós már várta őket, kezében egy nejlonzacskóval, amiben frissen szedett, koszos zöldbab lapult.
— Dórika, Bence, mars be a házba, és mossatok kezet! — csapta össze a tenyerét Margit, mint aki tyúkokat terel. — A cipőt az ajtó előtt hagyjátok, nem akarom, hogy a svéd padlót összejárjátok. Mátyáska alszik a nappaliban, halk legyen mindenki.
Dóri, a kilencéves, Lili felé sandított, a hatéves Bence pedig azonnal az anyja kezét kereste. Tudták, hogy Mátyás, a náluk két évvel idősebb unokatestvér az egyetlen, aki nyugodtan szaladgálhat a szobanövények között, aki megsimogathatja a fehér kanapét, és aki akkor eszik csokitortát a hűtőből, amikor akar.
— Virág? — kérdezte Lili. — Ő hol van?
— Virág pihen. Reggel óta talpon van, szegénykém segített nekem a lekvárfőzésben — Margit pillantása végigmérte Lilit, és megállapodott a kezén lévő ragtapaszon. — Te meg minek jöttél, ha munkaképtelen vagy? A gazhoz kesztyű van a sufni polcán.
Lili nem szólt. Levette a ragtapaszt, lenyelte a választ, és elindult a kert vége felé. Mikor Levente elsomfordált mellette a pince felé, Lili megragadta a karját.
— Lev, a gyerekek…
— Majd nézem őket — legyintett Levente, és már el is tűnt a pincelejáróban.
A kert végében valóban térdig ért a gaz. Csalán, aszat, minden, ami mar és szúr. A tűző nap alatt Lili két órán át gyomlált, miközben a teraszról áthallatszott Virág nevetése és a fröccspoharak csörgése. Egyszer látta, ahogy Dóri vizet akart kérni a konyhaajtóban, de Margit szó nélkül becsukta előtte az ajtót, mondván, még nem ebédidő van.
Aztán megszólalt a csengő. A ház előtti kavicson egy fekete BMW parkolt le, és kiszállt belőle István, az após, aki elvileg mozgásképtelen volt. Sétapálca nélkül, friss halszaggal a kezén sétált be a kertbe, mert időközben beugrott a tihanyi halárushoz.
— Gyertek, gyertek asztalhoz! — harsogta Margit. — Lili, te csak moss kezet hátul a slaggal, ne gyere be a lábtörlőre.
A teraszon hatalmas asztal állt. Tepertős pogácsa, töltött paprika, friss sült csirkecomb. Az illatoktól Lili gyomra összeszorult. Hat éve volt tagja ennek a családnak, és minden alkalommal ugyanaz a forgatókönyv játszódott le.
Bence és Dóri szótlanul ültek a pad legvégén. Senki nem kínálta őket. Margit a legnagyobb combot Mátyás tányérjára tette, és megsimogatta a fiú buksiját.
— Gyönyörű barna szeme van — sóhajtotta Margit, mintha a világ legnagyobb csodáját látná. — Igazi Kerekes szem. Erős, egyenes orr. Mint apádé, István. Ez a mi vérünk.
Aztán a pillantása átsiklott Dórira és Bencére. Dóri szőke, vézna kislány volt, világoskék szemmel. Bence ugyanilyen törékeny, fehér bőrrel és szeplőkkel az orrán.
— Ti meg mit bámultok? Egyetek — vetette oda Margit, és eléjük csúsztatott egy-egy félig üres műanyag tányért, amin csak a csirkecombok csontos, porcogós végei hevertek. — Nincs pazarolni. Ami az asztalon van, meg kell enni.
Lili kezében megállt a kés. István eközben nyugodtan törölte a száját, és úgy tett, mintha nem is hallaná a másik oldalon ülő unokáit. De a baj akkor jött, amikor Dóri, éhesen és kiszolgáltatottan, óvatosan kinyúlt a középső tál felé, ahol még egyetlen, ép csirkecomb maradt. A kislány ujjai megérintették a tál szélét, és ekkor István ökle nagyot csattant az asztalon, úgy, hogy a tányérok megremegtek.
— Nincs. — A hangja nyers volt és végleges. — Elég amit kaptál.
István felemelte az utolsó combot, és áttette Mátyás tányérjára. — Az ilyen férfi lesz. Aki kinő a házunk elé. Ti… — nézett a két gyerekre, és a szája körül megfeszült a bőr, mintha savanyú almába harapott volna — ti meg csak vagytok itt.
Lili ujjai elernyedtek a kés nyelén, aztán megkeményedtek újra. A tegnapi kimerültség kicsúszott alóla, és valami egészen más lépett a helyébe. Nem düh. Nem hisztéria. A mozdulatai hirtelen nyugodtak lettek, a kést letette, és felállt.
— Dórikám, Bencus, menjetek be a kocsiba — mondta, olyan hangon, hogy a két gyerek egyből engedelmeskedett. A kocsi kulcsát a markukba nyomta. — Bekapcsoljátok a klímát, berakjátok a mesét. Menjetek.
Amikor a gyerekek eltűntek a kavicsúton, Lili végignézett az asztaltársaságon. Virág, kezében a fröccsel, vigyorgott. Mátyás, szájában a csirkecombbal, épp a ketchupos üveget nyalogatta. Margit a pogácsás tálat szorongatta a hasa előtt, mint egy pajzsot. István pedig, mint egy győztes hadvezér, gyűrögette a szalvétáját.
— Nem elég? — szólalt meg Lili. — Nem elég, hogy elraboljátok a hétvégéinket, hogy cselédnek használtok, hogy a férjemet megalázzátok? Még a két kisgyereknek is sajnáljátok a falatot?
— Csináltass velük apaságit, akkor kapnak combot — dünnyögte István a bajsza alá.
Margit felsóhajtott, és mézesmázos hangon megszólalt:
— Kislányom, ne haragozz. De mi tudjuk, mit látunk. Se rád, se a gyerekekre nem hasonlít a mi Levinkből semmi. Levike barna, magas, erős. Ezek meg mint a mezei virágok, olyan fehérek. Én már a templomban is mondtam Julis néninek, hogy valami nem stimmel. Aztán itt ez a te sok céges rendezvényed, a szakács fiúk, a pincérek… a falu szája nem zsák.
— Szóval erről van itt szó — mondta Lili. — A vérről.
— Arról bizony — csattant fel Margit, és a szeme sarkából Virágra pillantott, aki hirtelen a poharába kapaszkodott.
— Akkor figyeljetek jól — Lili hangja nem emelkedett meg, de a teraszon minden szó úgy csattant, mint a jégverés. — Emlékeztek, öt éve, amikor Mátyás születésnapján beesett a medencébe, és Levente mentette ki? Kórház, vérvétel, adminisztrációs malőr a laborban, aztán vércsoport-egyeztetés. Emlékszel te erre, Levente?
Az ajtóban, a pince felől jövet, Levente állt. Sápadtan. Már öt perce hallgatta őket, csak nem mert előjönni.
— Emlékszem — nyögte ki.
— Akkor azt is tudod, hogy Dr. Kiss elmondta: semmi baj, csak megjegyezte, hogy Mátyás vércsoportja érdekes. Mert az apja, a drága exférj, 0-s vércsoportú. Virág pedig A-s. Csakhogy Mátyás AB-s. Nulla apától és A-s anyától viszont sosem születhet AB-s gyerek. Ilyen egyszerűen nincs ilyen kombináció.
A teraszon megfagyott a levegő. Hallani lehetett a kanál koccanását a tányéron.
— Ez… ez hazugság! — sikkantotta Virág, és a rosé fröccse kilöttyent a kaspóba.
— Nem az — Lili higgadtan letette a szalvétát. — És ha nem hiszitek el a laborpapírt, ott a kiskanál Mátyás tányérján. Küldjétek el bármelyik magánlabornak, holnapra megvan az eredmény. Vagy kérdezzétek meg azt a szőke pincért Balatonfüreden, azt, akivel Virág a nyelvtanfolyam helyett éjszakázott. Furcsa véletlen, hogy neki is barna szeme van, pont mint Mátyásnak.
A teraszon senki nem moccant. Margit elkezdett sírni, hüppögve, és a pogácsás tál hangos csörömpöléssel hullott ki a kezéből a járólapra. István felállt, megtántorodott, és a szívéhez kapott. Virág vörösre vált arccal hörögte, hogy ez az egész egy aljas trükk, hazugság, semmi bizonyíték nincs.
Levente csak állt, és a padlót bámulta.
Lili nem várt. Kiment a kertbe, a slag alatt lemosta a sarat a lábáról, a kocsiban megölelte a gyerekeket, és beindította a motort. A visszapillantó tükörben látta, ahogy Levente kilép a teraszra, az anyja üvöltve magyaráz neki, az apja a mellkasát szorongatja, Virág pedig zokogva szalad be a házba.
Hazaértek az ötödik kerületi lakásba. Aznap este Lili rendelt három óriás adag bolognait, és a nappali szőnyegén piknikeztek. Aztán, amikor a gyerekek elaludtak, felhívta az ügyvédjét.
— Kell egy hivatalos apasági teszt — mondta. — Levente és a gyerekek között. Most azonnal. Mutassuk ki fehéren-feketén, hogy az én gyerekeimben csakis az én férjem vére folyik.
A teszt három hét múlva érkezett meg. 99,99%. Levente a nappaliban ült, egy üveg ásványvízzel a kezében, és remegett, ahogy olvasta. Két nappal később Istvánt szívinfarktussal vitték kórházba. A család szétesett. Lili, amikor meglátta Levente bűntudatos arcát, közölte vele, hogy elmegy a gyerekekkel nyaralni, és mire visszajön, vagy aláírt válási papírok várják, vagy ő költözik.
Mire visszatért, Levente szépen összehajtogatva az asztalon hagyta az aláírt papírokat, és költözött. Lili felnevetett, de nem keserűen. Inkább felszabadultan.
Gyorsított eljárás, gyermekelhelyezés, kész.
Egy évvel később a Catering Stúdió saját cukrászdával bővült a Duna-part közelében. Lili fehér kötényben, liszttel a hajában forgolódott a pult mögött, amikor a kis Bence beszaladt a konyhába.
— Anya, a Margit néni kint áll az utcán! Figyeli a kirakatot.
Lili kinézett. Az anyós ott álldogált a kora őszi szitálásban. Megöregedett, egy egyszerű esernyővel a kezében. Nem mert bejönni. Csak figyelte az unokákat a kirakat üvegén át, akik hatalmas habos süteményeket ettek odabent.
Lili a pultból kivette a legfrissebb sütést, egy egész tepsinyi cseresznyés pitét. Kivitte az ajtó elé.
— Margit néni — mondta halkan, és felé nyújtotta a tepsit.
Az anyós szeme felcsillant. Kinyúlt a süteményért.
Lili finoman visszahúzta a tepsit. Egy biccentéssel befordult, és behúzta maga mögött a cukrászda üvegajtaját. Odabent a gyerekek kacagva nyúltak a habospoharakért, a levegőben liszt és vanília illata kavargott. Lili hajában fehér pöttyök világítottak.
Az utcán az asszony állt még egy pillanatig, aztán elindult a buszmegálló felé.
