Május ötödike volt, és a bank sms-ben figyelmeztetett, hogy hatvanháromezer forintot zárol a számlámon, ha nem rendezem a biztosítási díjat. Azonnal hívtam Lillát, a feleségem. Az ilyenkor szokásos monoton búgás helyett rögtön beleszólt:
– Már itthon vagyok.
A hangja olyan volt, mint a hűtőház fagyasztott levegője, ahol dolgozott. Nem kérdezett, nem köszönt. Letette.
Rohantam haza. A lakásunk Debrecen külvárosában, a Tócóskertben volt, a panelházak között. Már a lépcsőházban éreztem a rántott sajt szagát, de a konyhában nem sült semmi. Lilla az asztalnál ült, és egy kupac papírt rendezgetett maga előtt.
– Hol a pénz? – kérdeztem, és éreztem, hogy a tarkóm lüktet. – A biztosítás ma jár le, ha nem utalom el, a cascom ugrik.
– Nem utalok.
Lilla szeme száraz volt, a hangja lapos, mint a könyvelő jelentései. Nem kiabált, nem sírt. Csak ült, és az ujjai között egy banki kivonatot morzsolgatott. A mi közös számlánkról.
Négy évvel ezelőtt találtuk ki ezt a rendszert: mindketten az én bankszámlámra utaltuk a fizetést, és onnan ment minden – a rezsi, a bevásárlás, a tankolás, még Lilla alkalmi körömlakkjai is. Én vezettem a háztartás pénzügyeit, hiszen könyvelőasszisztens vagyok a sütőipari cégnél. Lilla sosem nyitotta meg a netbankot, rám bízta az egészet – targoncásként a hűtőházban gyakran hajnali négykor indult műszakba, és este, ha hazaért, nem volt kedve számokat bújni. Az én keresetem, meg kell hagyni, szerényebb volt: nettó háromszáznegyven. Lilla viszont targoncásként gyakran megkeresett négyszáztízet. De ez soha nem számított – legalábbis én úgy éltem meg, hogy egy család vagyunk.
Aztán jött az anyám.
Anyu egy apró faluban lakott, Berettyóújfalu mellett, egy öreg parasztházban. Két éve hívott fel először, hogy a cserépkályha beomlott, és tönkrement a tető is. „Fiam, nem tudok itt megfagyni, mint apád a télen…” – zokogta a telefonba. Apám infarktusban halt meg a hideg műhelyben; ezt a képet sosem tudtam kitörölni. Átutaltam neki nyolcszázezer forintot a közösből, és azt mondtam Lillának, hogy egy régi tartozást rendeztünk a kereskedőnél.
Utána jött a fürdőszobafelújítás. Anyu végtelenül ügyes volt abban, hogy nálam mindig elszakítsa a cérnát: „A Zsuzsi néniéknél már padlófűtés van, mi meg itt ülünk a retkes betonon, mint a cigányok… Te ígérted apád halálos ágyán, hogy gondoskodsz rólam.” A falusi boltos kislányától hallottam, hogy anyu a helyi kocsmában arról hencegett, a fia milyen bőkezű. De nekem mindig csak a lekötelezettség szava maradt.
Hiteleket vettem fel. Először egy Providentes gyorskölcsönt, hétszázezer forintra. Aztán a CIB Banknál személyi kölcsönt, másfél millióra, mert a szennyvíztisztító méregdrága volt. A havi törlesztőm elérte a százharmincezer forintot, és a saját fizetésem fele rögtön elment rá. Lilla pénze meg a rezsimre, a kajára, a biztosításra. Ő soha nem kérdezte, miért nem maradt pénzünk a nyaralásra, vagy hogy miért kell a téli csizmáját ragasztgatnia. Csak reggelente beledőlt a munkaruhájába, és hajnali négykor elindult a fagyasztóraktárba.
Aznap, május ötödikén, amikor Lilla szembeszegezte velem a kivonatot, tudtam, hogy vége. A telefonját felém fordította: a képernyőn egy havi törlesztőrészlet-értesítés villogott, százötvenháromezer forintról.
– Ez a három hitel? – kérdezte, és a mutatóujja rátapadt a papírra. – Anyád nyaralójára meg a kovácsoltvas kerítésre?
Nem tudtam letagadni. Lilla felállt, kiment a konyhából, és egy pillanattal később a saját laptopjának képernyőjét fordította felém. Az OTP internetbankja volt nyitva, egy új számlaszámmal, és egy nemrég beérkezett, négyszázhúszezer forintos jóváírással.
– Átirattam a fizetésem – mondta csendesen. – Ezt a számlát te nem látod.
Dörömbölés. Anyu az ajtó előtt állt, a nyakában a selyemsállal, amit a legutóbbi hévízi kiruccanásán vett magának. Lilla szó nélkül beengedte, és visszaült az asztalhoz.
– Gáborkám, ti meg mire vártok? – Anyu szokásos hangján berontott, és a szőnyegre se törölte a cipőjét. – A kerti garnitúrát már kihozták a raktárból, de a maradék nyolcvanezer forintot az eladó ma estig kéri. Azt hittem, már rég elküldted.
Lilla csuklóján megfeszült egy ér.
– Sajnos nincs pénz – nyögtem ki.
– Hogyhogy nincs? – Anyu szája lebiggyedt. – Hiszen Lillácska ma kapta a bérét, nem? Gábor, ne hagyd, hogy a feleséged csirkefarhát zabáltasson veled, miközben az anyádnak egy kis kényelem is jár.
Lilla ekkor olyan tekintettel mért végig, amitől azelőtt soha nem féltem. Nem kiabált. Azt mondta, halkan, de úgy, hogy minden szótag belém hasított:
– Erzsébet néni, a fia adósságba vert minket. Három hitelt vett fel, hogy az ön kívánságait teljesítse. Én ebből nem kérek.
Anyu arca püspöklilára váltott. Odafordult hozzám, és a mutatóujját a mellkasomnak szögezte.
– Ezt az asszonyt tűröd a házadban?!! Pakolj! Azonnal jössz velem! Meglátjuk, meddig bírja egyedül ez a szerencsétlen némber a te fizetésed nélkül.
Összegyűrtem egy inget meg a fogkefémet, és kimentem anyu kocsijához. Lilla az ajtóban állt, a kezében a közös postaláda kulcsa. Levette a karikáról a mi lakáskulcsunkat, és odaadta a sajátját.
– A sajátodat tartsd meg. Az enyémet add vissza.
Anyu háza hideg volt, és a pincéből áradt a dohszag. Az első héten még kérdezte, mikor utalom a kertibútor árát, de aztán amikor a bank zárolta a folyószámlámat is, a hangja megváltozott. Minden reggel egy kerti lavórból mosakodtam, mert a fürdőszoba csapját elzárta, hogy spóroljon. A hitelek törlesztői elvitték a fizetésem hetven százalékát. A maradékból vettem párizsit meg kenyeret, anyu meg a szomszédok előtt szégyenkezett, hogy a fia ennyire „lerongyolódott”.
Egyik este, mikor a munkából fáradtan hazaértem, anyu a konyhaasztalon egy cédulát hagyott: „A villanyszámla huszonhétezer, csütörtökig kell fizetni. Hívd fel a volt feleségedet, és kérd el tőle. Hiszen te is az ő pénzéből éltél!”
Ültem a konyhában, a telefonkagylót bámulva. Hallottam, Lilla a fürdőszobáját csináltatta; a közös ismerős a Sparban mondta, hogy új kerámia van a padlón, és új autót vett. A számát kitöröltem, de anyu előkerítette a naptárból.
Felhívta ő is. Az ágyon fekve hallottam, ahogy a mobilból kihangosítva a nappaliból visszhangzik Lilla régi csengőhangja.
– Halló? – Lilla hangja nyugodt volt. – Ki az?
– Itt Erzsike, a Gábor anyukája. Egy kis segítség kellene, drágám. Kikapcsolták volna a villanyt, ha nem utalsz tizennégyezret. Ugyan, hiszen mi mégiscsak rokonok vagyunk…
– Nem vagyunk rokonok. A fia nem fizette a hiteleit, maga miatt mentünk tönkre. És most leteszem.
A vonal megszakadt. Anyu sikítva jött be a szobába, és a falhoz vágta a telefont.
– Ez a hálátlan ribanc! – ordította. – Te meg csak fekszel itt, mint egy rakás szerencsétlenség!
Felpattantam. A torkom égett, és a gyomrom görcsbe rándult.
– Elég, anya! – kiabáltam, és az ágy fölötti polcról levertem a festett porcelánfigurát, amit még apám vett neki ajándékba. – Egy fillért sem kapsz többé. A feleségem elhagyott, az adósságaim a nyakamon vannak, és te még most is a nyaralódról beszélsz?! Tönkretetted az életem, és észre sem vetted!
Anyu szája elé kapta a kezét. Azt hittem, sírni fog, de csak megrázta a fejét, és kiment. Másnap reggel a konyhaasztalon egy levél várt: „Költözz el. A fiúi kötelességednek eleget tettél, de én nem tartalak el itt ingyen.”
Aznap délután, mikor egy szál hátizsákkal kiléptem a kapun, láttam, hogy a szomszéd Marika néni a kerítésen át leskelődik, és a pékautó épp akkor gördült el a ház előtt. Friss kenyér illata csapta meg az orrom, és eszembe jutott, milyen régen vettem már magamnak rendes ételt.
Lillát pár héttel később, a debreceni piactéren láttam meg. Egy büfé előtt állt, kolbászt vett, és mellette egy férfi tartotta a szatyrot. Lilla nevetett. Olyan volt, amilyennek négy év alatt egyszer sem láttam: könnyű, felszabadult.
Elfordultam, és a saját utamra indultam. A bank háromnegyed éven belül utoljára jelentkezett a behajtással, de aztán sikerült egy átstrukturálási megállapodást kötnöm. Egy kis garzont bérelek Debrecenben, a Pesti úton, és végre, először, a saját számlámat fizetem – egyedül, adósságok nélkül.
Csak néha, amikor anyu régi sms-ét látom a törölt üzenetek között – „Fiam, muszáj, hogy a konyhaablak müanyag legyen…” –, az ujjaim megállnak a billentyűzeten. De már nem válaszolok.
