A kislányom éppen a konyha kövén ült, és egy fakanállal verte a ritmust a lábosokon. Nemrég múlt kétéves, és a zaj volt a kedvenc játéka. Én egy óbudai pékségből hozott kakaós csigát ettem állva, a pultnak dőlve, miközben a tízóraiját próbáltam összedobni. A lakásban sütemény- és enyhe penicillinszag keveredett — Aliznak középfülgyulladása volt, a múlt héten még lázasan feküdt, most szerencsére már az ablakpárkányon gyűjtötte a gesztenyéket.
Akkor szólalt meg a csengő. Hosszan, követelőzőn.
Kinéztem a kémlelőnyíláson, és majdnem elejtettem a csigát. A folyosón, a biciklitárolóból áradó dohos szagban egy alak állt, akit azonnal megismertem. Ugyanaz a világoskék gyapjúkabát, ugyanaz az ezüst hajtű a kontyban. Ilona. A volt anyósom. Az a nő, aki két évvel ezelőtt a kaputelefonon át üvöltötte, hogy „ne is próbáljak visszamenni a fiamhoz, mert úgyis kidob”.
Nem akartam beengedni. De Aliz észrevette, hogy feszült vagyok, és odajött, belém kapaszkodott. Kinyitottam az ajtót.
— Csakhogy kinyitottad — nyögte Ilona, és azonnal a vállam fölött kezdett leskelődni. — Már azt hittem, kihívom a rendőrséget.
Az előszobában megállt. A lábtörlőn egy csík sár volt, amit Aliz hozott be reggel a játszótérről. Ilona tekintete végigsiklott a falon lógó gyerekrajzokon, majd megállapodott rajtam.
— Be sem hívsz? Ennyi év után? — a hangja affektált volt, szinte színpadias. — Egész Budáról átjöttem.
— Az M3-as metrót ismered — mondtam, és összefontam a karom. — Két éve bármikor megtehetted volna ugyanezt. Csak akkor nem volt rá okod.
— Micsoda modor! — húzta fel az állát. — Pont ilyen voltál mindig is. Barátságtalan.
— A barátságtalanság az, amikor a várandós menyedet kirakod a közös albérletből decemberben. Vagy amikor végignézed, hogy a fiad lelép a szeretőjéhez, és közben te tartod neki a kabátot. Pontosan így volt, ugye?
Ilona arca megkeményedett. A szája körül megfeszültek az apró ráncok, mint amikor valaki épp visszanyel egy sikítást. Két éve nem láttam, de egy pillanat alatt visszazuhantam abba az időbe, amikor még úgy éreztem, hogy ez a nő bármit megtehet velem.
— A fiam azért jött el tőled — kezdte halkan —, mert boldogtalan volt. Mert te nem tudtál neki családot adni. Mert önző voltál.
— A fiad boldogsága jelenleg egy székesfehérvári háromgyerekes asszony mellett teljesedik ki — vágtam közbe. — Azok a gyerekek nem az övéi, de azért a pelenkájukat cseréli. Mert az új feleségének fontosabb a kozmetikusi karrierje, mint a szülés. Hallottam, hogy Csaba minden reggel hatkor viszi a másik férfi gyerekeit oviba.
Ilona elsápadt. Ez volt az a pont, ahol tudtam, hogy a saját szavait idézem vissza neki. Ő mesélte büszkén mindenkinek, hogy a fia milyen „jó partit” talált, mert az új nőnek saját lakása volt és „komoly jövedelme”. Aztán ez a jó parti bedarálta a fiát, és most az asszony előző házasságából származó gyerekek sofőrjeként használja.
— Nem azért jöttem, hogy a múltat fürkésszük — mondta végül, és idegesen a retiküljébe nyúlt. — Az unokámról akarok beszélni.
— Az én lányomról? — kérdeztem, és hátranéztem. Aliz a konyhaasztal alatt ült, és egy üres joghurtos poharat gurított ide-oda. A kis copfjai szét voltak bomolva, a pulóverén paradicsomszószfolt éktelenkedett.
— Igen, róla — Ilona hangja most már szinte könyörgőre váltott. — Végül is én vagyok a nagymamája. Jogom van hozzá.
— Jogod? — ismételtem, és éreztem, ahogy a hideg lassan szétárad a mellkasomban. — Milyen jogon? Arról a jogról beszélsz, amit két év hallgatással alapoztál meg? Vagy arról, amit azzal szereztél, hogy lekurváztál a szomszédok előtt, amikor próbáltam a cuccaimat összepakolni?
— Túlzásokba esel…
— Azt mondtad, direkt estem teherbe, hogy behálózzam a fiadat — vágtam a szavába. — Azt mondtad, hogy egy ilyen „származású” nő, mint én, csak Csaba pénzére hajt. Emlékszel még, mennyi pénze volt Csabának? Egy rozoga Skodája és harmincezer forint a számláján. Én vettem neki a telefont, amiről a szeretőjét hívogatta.
Ilona a szája elé kapta a kezét, mintha fizikai csapás érte volna. De nem álltam le.
— És azt is tudom — folytattam halkabban —, hogy Csaba azért nem jött utánam soha. Mert te mondtad neki, hogy jobb ez így. Hogy ne is lássa a gyereket, mert akkor fizetnie kell. Hogy oldja meg okosban. Csak most rájöttetek, hogy az új feleség nem fog neki gyereket szülni, és hirtelen kincs lett a vér szerinti unoka. Így van?
A folyosón csend lett. Csak a szomszéd kutyája vakkantott fel valamelyik alsóbb emeleten, és a lift zúgott tompán a lépcsőházban. Ilona a retiküljét szorongatta, és láttam, hogy a sminkje a szeme alatt elkezdett elkenődni. Talán azért, mert könnyezett, talán a hidegtől.
— Pénz — nyögte ki végül. — Pénzről van szó. A kislánynak szüksége van rá. És Csaba hajlandó lenne segíteni. Csak… végül is beszélhetnénk róla.
— A kislánynak semmire nincs szüksége Csabától — mondtam. — A születési anyakönyvi kivonatában az apa neve mellett egy vonal van. Hivatalosan egyedülálló anya vagyok. Sem gyerektartás, sem névviselés, semmi. Ez volt a feltételem, amikor aláírta a válási papírokat. És ő aláírta. Boldogan, mert sietett.
— Megfosztottad a szülői jogaitól! — csattant fel Ilona. — Ez törvénytelen!
— Ő fosztotta meg magát tőlük, amikor egyszer sem hívott fel azóta. Amikor egyszer sem kérdezte meg, hogy fia született-e vagy lánya. Amikor egyszer sem küldött egy doboz pelenkát sem. A nyugalmam ára volt ez a papír. A lányom biztonságának az ára. És te, Ilona, ezt a biztonságot nem fogod szétrombolni.
Tettem egy lépést az ajtó felé, hogy egyértelmű legyen: a beszélgetésnek vége. Ilona azonban nem mozdult. Csak állt ott, a kék kabátjában, és nézett rám a vékonyra festett szemével.
— A vér kötelez — suttogta.
— A vér nem kötelez semmire — feleltem, és kinyitottam előtte az ajtót. — A vér csak egy folyadék. A szeretet az, ami kötelez. És te, Ilona, a szeretetből éppen két éve raktál ki engem és a születendő gyermekemet. Akkor most viszlát.
Az ajtó becsukódott mögötte. A kilincs hideg volt a kezem alatt. Álltam az előszobában, és hallgattam, ahogy a léptei eltávolodnak a folyosón: először éles koppanások, aztán halkabbak, végül csend.
Aliz előbújt az asztal alól, és az arcomra nézett. Aztán felemelte az üres joghurtos poharat, a feje búbjára tette, mint egy sapkát, és elnevette magát. Odamentem hozzá, felemeltem a földről, és mélyen beszívtam a haja illatát — babasampon és kakaós csiga keveréke.
A konyhapulton ott feküdt a telefonom. Megnéztem a képernyőt, és láttam, hogy a Székesfehérvár felé induló vonat tizenhét perc múlva indul a Déli pályaudvarról. Letettem a telefont, és a lányommal a karomban odaléptem az ablakhoz. Az utcán a gesztenyefák alatt egy magányos alak sietett a metróállomás irányába. A kabátja kék volt, de az utcai lámpa sárga fényében már szinte zöldnek tűnt.
Aliz az ablaküvegre tapasztotta a tenyerét, és belenevetett a ködbe.
