Bejön a Facebookon egy üzenet. Ismerősnek jelölt. A lány alig múlt húsz, friss a profilképe, mint a Balaton vize május elején. Az első gondolatom az volt, hogy valami csoda folytán félrenyomott. A második, hogy unatkozik. A harmadik… hát, legyünk őszinték: az ember hiú, és a hatvanas éveiben már minden ilyen apró elismerő gesztus beljebb megy, mint egy jóféle pálinka.
Veszprém külvárosában ültem a kisszobámban, a radiátor kattogott, a szomszéd Zsuzsa néni fent a szomszédban már megint a régi Kovács Kati lemezt tette fel, az erkélyen meg a galambok verekedtek a morzsákért. Elfogadtam a jelölést.
Pár perc múlva jött az első privát üzenet.
Kedves, udvarias, kicsit talán túlságosan is az. Megköszönte, aztán rögtön rákérdezett, hány éves vagyok. Mondtam neki, hogy hatvankettő, mert mit szépítsem. Azt írta vissza, hogy nagyon jól nézek ki, hogy vonzó férfi vagyok. Na, itt már felkaptam a fejem. Kicsit meg is igazgattam a pólóm gallérját, mintha látna.
Aztán bedobta a nagy kérdést.
— Beszélgethetnénk kicsit… felnőttes dolgokról? — írta, három ponttal, amitől az ember lánya akarva-akaratlanul is felfelé kerekített szemöldökkel olvassa tovább a szöveget.
Megálltam egy pillanatra. Huszonkét éve élek egyedül, mióta a feleségem elment. A gyerekek már rég kirepültek, az unokák havonta egyszer jönnek, és ilyenkor a kisszoba csendje olyan sűrű tud lenni, mint a téli köd a várhegyen.
Szóval visszaírtam, hogy rajta, beszélgessünk. Erre ő: — Kezdjed te, szépfiú.
És akkor beindult bennem egy olyan őszinteségi roham, amilyet még soha nem éreztem online felületen. Csalódni úgysem csalódhatok, gondoltam.
Elkezdtem hát mesélni neki a felnőtt dolgokról. Arról, hogy a térdem hajnalban úgy ropog, mint amikor a kocsonyából szedik ki a csontot. Hogy a derekam lassan saját személyiséget fejleszt, ami általában akkor kezd el velem kommunikálni, amikor a meteorológiai előrejelzésben még csak egy kis frontot mutatnak.
Kifejtettem neki részletesen, milyen érzés az, amikor este tízkor megeszel egy jó kis brassói aprópecsenyét, aztán egész éjjel egyezkedni kell a gyomorsavval. A szemüvegemről is írtam. Nem divatból hordom, hanem mert anélkül a gyógyszeres dobozon lévő felirat is úgy néz ki, mintha az orvosok saját titkos kódnyelvükön kommunikálnának.
Rátértem a nyolcvanas évek zenéire, hogy azokban még volt valami emberi, nemcsak egy bedigitalizált dallamfoszlány. Hogy ha manapság bekapcsolom a rádiót, úgy érzem magam, mint egy halat a sivatagban. Elmondtam neki, hogy éjszakánként hajlamos vagyok felébredni lábgörcsre, ami pont olyan, mintha a vádlim úgy döntene, hogy saját koncertet ad, és én vagyok a nézőtéren az egyetlen, aki ezt nem élvezi.
Arra is kitértem, hogy néha bemegyek a kamrába, és percekig álldogálok, mert elfelejtettem, hogy vajon a befőttért vagy a szögesdrótért mentem-e. És arra is, hogy a telefonomat rendszeresen a hűtőben találom meg, a vaj mellé téve, mert mire leraktam, már nem tudtam, mit akartam csinálni.
Leírtam, hogy ha este túl sokáig olvasok, másnap reggel a szemem olyan, mint egy sóska, és hogy ilyenkor már nem a női bájakon jár az agyam, hanem azon, hogy a patikában mikor lesz akció a magnéziumra. Igen, a felnőtt élet. Az igazi. Fénytelen, filterek nélküli verziója.
Aztán megnyomtam a küldés gombot, és vártam.
Eltelt egy perc. Egy ideges, kopogó perc. Kettő. Három. A falon a kakukkos óra percenként jelzett, mintha az egész szobában csak erre a női válaszra figyelt volna minden. Kimentem a konyhába, beletúrtam a fiókba, találtam egy régi, elfelejtett Balaton szeletet, és a monitor előtt állva, a csokit ropogtatva figyeltem, mi történik.
Aztán megint leültem, frissítettem az oldalt.
A lány letiltott. Egy pillanat alatt. Még annyit sem írt, hogy viszlát, annyit sem, hogy hallod, ez már nekem sok. Csak eltűnt a kék pipa, és ahelyett, hogy választ vártam volna, egy piros hibaüzenet ordította a szemembe: nem vagyok elérhető a számára.
Pedig a lényeg nem is az, hogy mi, magyarok, a felnőtt szó hallatán sokan inkább a lábikragörcsre gondolunk, mintsem a franciaágyra. Hanem az, hogy ki milyen mélységig képes elviselni az igazságot.
