Tavaly decemberben lett négy éve, hogy Andrást eltemettük. A kert végében álló sufnihoz azóta nem nyúltam – ott porosodott a régi Ladája meg minden, amit egy életen át összehordott. Idén márciusban aztán a fiam, Laci, szólt, hogy a tető beázik, ideje lenne kipakolni, mielőtt ránk roskad. Egy keddi napon fogtam neki, teljesen egyedül.
A hűtő melletti polcon, egy régi Omnia kávésdoboz mögött találtam egy átlátszó irattartót. András kézírása, az a jellegzetes, jobbra dőlő, lendületes betűk: „Erzsinek”. A szívem a torkomban dobogott. Felnyitottam. Tízmillió forint volt benne, ezresekbe csomagolva, szépen elrendezve, mint valami titkos levéltári anyag. Semmi levél, semmi magyarázat. Csak a név. Az én nevem.
A betonra rogytam, a sufni hideg padlójára, és vagy fél órán át csak ültem ott, a sötétben, a dohos festékszagnak és a trafóolajnak abban a sajátos keverékében, ami András lényéből maradt rám. Még a pulóvere is ott lógott a szögön, az a kék, amit akkor viselt, mikor az utolsó kenyeret vette a Verpeléti úti pékségben.
Negyven évig éltünk együtt. András a MÁV-nál volt mozdonyvezető. Nyugdíjasként is korán kelt, mindig megitta a feketéjét a gangon, nézte a szemközti hegyet az Egeden, és hallgatott. Nem volt beszédes ember. Esténként a tévé előtt ült, a Friderikusz-műsorok alatt szundított el, és soha, egyetlen egyszer sem mondta, hogy szeret. De minden szombaton hozott a piacról friss házi túrót, mert tudta, hogy azt szeretem, és ha hideg volt éjjel, az én oldalamra tette a melegvizes palackot.
Amikor elvitte a tüdőrák, három hónap alatt. Miskolci kórház, mellkassebészet, aztán onkológia. A lányom, Kinga, háromnaponta felhívott, hogy „mama, hogy bírod”, de személyesen ritkán ért rá, mert a férjével, Tamással épp a házukat újították fel Budaörsön. A fiam, Laci, Egerben lakik, másfél órányira, de az ő felesége akkor szülte a harmadikat, így érthető volt, hogy nem tud jönni. Én meg reggel buszra szálltam Mezőkövesdről, vittem a húslevest, a tiszta pizsamát, és fogtam András kezét, míg el nem aludt.
A temetés után a gyerekek egy hétig ott voltak. Kipakolták a hűtőt, levágták a füvet, Tamás elvitte a Lada akkumulátorát, mert „jó lesz még valamire”. Aztán visszamentek az életükbe. A csend olyan lett, mint egy vastag, fullasztó dunyha. A szomszéd néni, Jolánka, járt át néha, hozott egy kis pogácsát, megnéztük a Híradót, ennyi.
A tízmillió forint előttem feküdt a sufni betonján. András a nevem írta rá. Nem a „családnak”, nem „tartalék”. Erzsinek.
Először is rendbe hozattam a fogaimat. Harminc éve hordtam azt a protézist, amitől már enni sem tudtam rendesen. András mindig azt mondta, „Erzsi, az a pénz másra kell, félre kell tenni, mi lesz veled, ha én nem leszek”. Most itt volt a pénz, és nem volt férjem, aki azt mondja, hogy másra kell. A miskolci Kálvária-domb magánrendelőjében harmincötezerért csináltattam meg az egész alsó-felső sort. Új, hibátlan, porcelán. Először ültem a fogorvosi székben, és éreztem, hogy a szám egy végre egy öreg, érző nő szája, nem egy lerobbant, elhasznált munkásé.
Aztán felhívtam Jolánkát. – Jolánka, te voltál már Horvátországban? – Hát, még soha, Erzsike, de mindig is szerettem volna. – Akkor hétfőn indulunk.
Befizettem a Robinson Tours egzotikus útját, ami valójában egy hostel volt Trogir mellett, de a teraszról a tengerre láttunk. Reggel az apró kavicsok ropogtak a lábunk alatt, a víz olyan tiszta volt, mint a kristály, és este sült halat ettünk fokhagymás olajjal és egy-egy pohár helyi vörösborral. Jolánka nevetve mesélte, hogy az egyik hajókiránduláson a kapitány rákacsintott, én meg úgy úsztam a tengerben, ahogy harmincöt éve nem, amikor Andrással jegyben jártunk. Akkor ígérte, hogy elvisz a tengerhez, egyszer, majd, ha összejön a pénz. Soha nem jött össze.
Kinga egy hónap múlva talált ránk a Facebookon. Egy csoportképet posztoltam, ahol Jolánkával a trogiri pálmafák alatt ülünk. A telefonom este tízkor csörgött, az a fajta éles, követelőző csörgés, amitől összerándul a gyomrod.
– Anyu, ezt hogy? Honnan van pénzed nyaralni?
Meséltem neki a sufnirol. A dobozról. A feliratról. A fogorvosról. A vonalban olyan csönd lett, hogy hallottam a saját lélegzetem a kagylóban.
– És nekem nem szóltál? – kérdezte Kinga. Hangja nem volt hangos, de benne volt az a vád, amit az előző életéből, az óvodás korából ismertem, amikor nem az ő meséjét vettem ki a könyvtárból. Sérelmes, hideg. Felnőtt sérelem.
– Kinga, apád az én nevemet írta rá. Nekem szánta.
– Apa a családnak tette félre. Tamás most váltott munkahelyet, a gyerekeknek cipő kell, iskolai kirándulás. Nem gondolod, hogy ez mindannyiunké?
Nem azt kérdezte, hogy jól vagyok-e. Nem azt, hogy milyen volt a tenger.
– Én negyven évig tettem félre saját magamból – mondtam, és a hangom nyugodt volt, belül viszont lüktetett a szívem. – Apád ezt nekem szánta. Nekem! A fogamra, az életemre. Arra, ami belőlem kimaradt.
Kinga levegőt vett. Éreztem, hogy sír, vagy talán csak a fogát szívja, mint amikor ideges volt. Aztán kimondta:
– Apa forog a sírjában.
Letettem.
Azóta Kinga nem hív. Tamás az utcán elfordítja a fejét, ha szembe jövök. Az unokák szülinapi képeslapjára Kinga írja a szöveget, a gyerekek már egyedül sem jöhetnek Mezőkövesdre. Laci hallgat, a felesége egyszer írt egy üzenetet, hogy „érthető a dolog, de nem kellett volna így”.
Négy hónap telt el Horvátország óta. Itt az ősz, a Bükk felől hideg szél fúj, a gesztenyefák a Kócsújfalusi úton már hullatják a leveleiket. Még mindig van hatmillió forintom az irattartóban. Valahányszor kinyitom, arra gondolok: vajon András csak azért írta a nevem, mert titkolta a pénzt, mint oly sok minden mást az életében, vagy valóban azt akarta, hogy én, egyedül én, végre éljek?
Nem tudom.
De amikor a trogiri partszakaszon mezítláb, az új, fehér fogaimmal szélesen mosolyogtam a napba, egy pillanatra hátranéztem a hullámok felé, ahol a horizont és az ég összeért. András nem volt ott. De a felelősség, a bűntudat, a gyerekek – valahogy mind a vízben maradtak. Először éreztem, hogy a levegő, amit beszívok, kizárólagosan az enyém.
