Életfája

Lili úgy szállt ki a kocsiból a balatoni nyaraló előtt, hogy a bal kezén még mindig ott fehérlett a ragtapasz, amit a műtős szakács reggel ragasztott a vágásra.

A kislányom éppen a konyha kövén ült, és egy fakanállal verte a ritmust a lábosokon. Nemrég múlt kétéves, és a zaj volt a kedvenc játéka. Én egy óbudai

A nagyapám mindig azt mondta, hogy a kis dolgokat sosem szabad figyelmen kívül hagyni. Gyerekkoromban, valahányszor együtt sétáltunk a debreceni Nagyerdőn, megállt, ha meglátott egy csillogó aprópénzt a

Klára Varga a dolgozószoba ajtaja mellett állt, kezében egy tálcával, rajta két pohár pezsgő. Bal keze, amit a köténye alá rejtett, a telefonját szorongatta. A diktafon futott, és

Péntek reggel fél hatkor arra ébredtem, hogy a kávéfőzőm helyett valami csend töri meg a szokásos rigófüttyöt. Kimentem a hátsó verandára mezítláb, és a gyomrom görcsbe rándult. Az

– Menj el. Most. Suttogtam, de a szavak úgy csattantak az előszobában, mintha üvöltöttem volna. A lábamnál Bence kapaszkodott belém, a kisfiam, alig négyévesen. Előttünk állt Ilona. Az

Gyuláról a körúti ház lakói úgy beszéltek, mint egy furcsa, magának való alkeszről. Pedig egy kortyot sem ivott. A negyvenes, szikár férfi fél éve költözött a földszinti, udvarra

Egy esős kedd reggelen a fiam, Gábor, beültetett a régi Skodájába, és azt mondta, kirándulni visz. Nem kérdeztem, hová. Az utóbbi években megtanultam, hogy Gáborral felesleges vitatkozni –

András Varga a terem közepén állt, és szinte senki sem lélegzett. Háromszáz állásjelölt gyűlt össze a Varga Csoport üvegpalotájának legfelső emeletén, a Dunára néző tárgyalóban. A férfi egy

Szombat reggel volt. Fél hét. A Duna felől hűvös szél fújt, a Bartók Béla út még csendes volt, csak egy-két villamos csikorgott a síneken. A Gellért-hegy lábánál lévő