Gyuláról a körúti ház lakói úgy beszéltek, mint egy furcsa, magának való alkeszről. Pedig egy kortyot sem ivott. A negyvenes, szikár férfi fél éve költözött a földszinti, udvarra néző lakásba, és azon kívül, hogy munkába menet és onnan jövet némán suhant el a lépcsőházban, szinte életjelet sem adott. Ez a csönd azonban jobban irritálta a ház lakóit, mint bármilyen hangos botrány. A kapualjban tanyázó nyugdíjasok, élükön a minden lében kanál Mária nénivel, először csak sugdolóztak, majd egyre hangosabban találgattak. Mit rejteget? Biztos börtönviselt. Vagy adósság elől menekül. Az igazság egyszerűbb és sokkal szívszorítóbb volt. Gyula négy évvel korábban egyetlen éjszaka alatt veszítette el a feleségét és a kislányát egy szén-monoxid-mérgezéses balesetben a régi, kiskunhalasi családi házukban. Mindent hátrahagyott. A házat, a bútorokat, a fényképeket. Eladott mindent, és ebbe a lyukba menekült, hogy ne őrüljön bele az emlékekbe. Csak egyvalamit nem tudott hátrahagyni: a gondoskodás kényszerét. A lánya imádta az állatokat. Most, hogy ők már nem voltak, Gyula minden kóbor macskában és kutyában az ő szellemüket látta. Ezért aztán minden reggel, mielőtt felszállt a buszra, előhúzott a táskájából egy zacskó száraz tápot, és megetette a környék kivertjeit. Ez a rituálé tartotta életben.
A szertartás a szomszédok szemében azonban nem lelki gyógyírnek, hanem puszta provokációnak tűnt. Amikor meglátták, hogy ez a "bolond" a frissen felmosott lépcsőház elé csalogatja a koszos macskákat, Mária néni vérnyomása az egekbe szökött. Először csak odaszólogattak neki. "Nincs jobb dolgod, te szerencsétlen?" "Menj már el dolgozni, te ingyenélő!" Gyula ilyenkor mindig halványan elmosolyodott. Ez a szelíd, törhetetlen mosoly volt a legidegesítőbb. Mintha egy láthatatlan fal mögül figyelte volna őket, ahová a szavak nem érnek el. Ez a csendes ellenállás Mária nénit az őrületbe kergette. Igazi, hangos, hisztérikus balhét akart. Azt akarta, hogy ez a senki térdeljen le előtte, és könyörögjön bocsánatért.
Egy péntek este aztán a sors a kezére játszott. A szomszéd Lajos, egy nagydarab, agresszív fuvaros, éppen a felújított erkélyét ünnepelte a barátaival, és alaposan a pohár fenekére nézett. Amikor Gyula az esti etetésről hazatérve belépett a kapun, Lajos meglátta az ablakból. "Nézzétek, itt jön a macskabáró!" – röhögte el magát, és részegen lerohant a lépcsőn. Mire Gyula felért az első emeletre, Lajos váratlanul kirúgta a lábát. Gyula elvesztette az egyensúlyát, és egy szörnyű reccsenéssel gurult le a betonfordulóba. A kulcscsontja úgy tört el, mint egy száraz gally. A mentő vitte el. Lajos a barátai röhögésétől kísérve visszament ünnepelni, de az éjszaka nem tartott sokáig: az egyik szomszéd kihívta a rendőröket. A lépcsőházi kamera felvétele mindent rögzített. Lajost másnap hajnalban súlyos testi sértésért előzetes letartóztatásba helyezték. A ház lakói hetekig erről beszéltek, aztán lassan elfelejtették. Mária néni aznap este még diadalmasan feküdt le, de másnap reggel, amikor meglátta az üres erkélyt és Lajos elszállított bútorait, furcsa, tompa érzés lett úrrá rajta. Nem szánalom – csak valami üresség, mintha a győzelme nem lett volna olyan édes, mint remélte.
Három nappal később Gyula visszatért. A karja fel volt kötve, az arca sápadt volt a fájdalomtól, és alig tudott mozogni. Mária néni éppen a padon ült, és élvezte a kora délutáni meleget, amikor meglátta, ahogy a férfi eltántorog a sarki bolt felé. Látta, ahogy Gyula ügyetlenül próbál egy szatyor kenyeret és konzervet belegyömöszölni a táskájába, és közben majd' elejti az egészet. Valami megmozdult Mária néniben. Nem szánalom volt, inkább valami morcos kötelességtudat. A faluban, ahol felnőtt, nem hagyták a szomszédot éhen dögleni, még akkor sem, ha utálták. Felállt, odacsoszogott hozzá, és szó nélkül kikapta a szatyrot a férfi kezéből. "Ne markolásszon már itt, mint egy nyomorék!" – förmedt rá. "Jöjjön, mielőtt összeesik nekem az utca közepén."
Gyula nem szólt semmit, csak hagyta, hogy Mária néni felkísérje a lakásba. Az asszony körülnézett. A lakás spártai volt, szinte lakatlan. Sehol egy fénykép. Csak a sarokban állt egy hatalmas zsák macskakaja. Mária néni nagy sóhajtások közepette rakta el az élelmiszert, majd közölte, hogy amíg le nem veszik a gipszet, addig neki kötelessége gondoskodni erről a "boldogtalan flótásról". Már éppen indulni akart, amikor Gyula megköszörülte a torkát. Olyan halkan kérdezte, mintha a világ legnagyobb szégyenét készülne bevallani. Megkérdezte, hogy Mária néni… kivinné-e reggelente a tápot a macskáknak és a kutyáknak? Amíg ő nem tudja. Mert ez az egyetlen dolog, ami segít neki aludni. Mária néni majd' megfulladt a felháborodástól. Hogy néz az ki? Ő, a ház legtekintélyesebb asszonya, hajnalban settenkedjen, mint egy tolvaj, és macskákat etessen? De a férfi szemében annyi kérés volt, hogy végül káromkodva bár, de zsebre vágta a lakáskulcsot.
Ekkor kezdődött Mária néni kettős élete. Reggel fél hatkor, amikor még a szomszédok is aludtak, nesztelenül kilopakodott az udvarra. A köténye alá rejtett zacskókkal olyan óvatosan mozgott, mint egy beszivárgó ügynök. A macskák már várták. Új érzés kerítette hatalmába. A padon ülve mindig mások életét elemezte ki, de most hirtelen neki lett titka. A délelőtti pletykálkodások alatt, amikor a többiek Gyulát szidták, Mária néni egyre kényelmetlenebbül fészkelődött. Már nem tudott olyan vehemenciával csatlakozni a kórushoz. Sőt, egy idő után azon kapta magát, hogy az óráját lesi, mikor léphet le, hogy előkészítse a vacsorát a "nyomoréknak". A pad már nem a világ közepe volt a számára, hanem egy kötelező unalmas program, amit mielőbb le akart tudni, hogy mehessen a maga dolgára.
Ahogy telt az idő, Gyula felépült. Már bottal járt, és az arca is kevésbé tűnt szürkének. Egy hűvös októberi napon, ahogy a postáról jött hazafelé, a kapu előtt egy rongyokba burkolt öregembert pillantott meg. A hajléktalan a hideg szélben dideregve ült a földön. Gyula habozás nélkül levette a meleg, bélelt dzsekijét, és az öreg vállára terítette. "Vegye el, kérem. Nekem mindjárt otthon vagyok, van másik" – mondta szelíden. A koldus lassan felemelte a fejét. Az arca cserzett és barázdált volt, de a szeme olyan átható, égszínkék, hogy Gyula szinte beleszédült. Valami régről ismerős derengett abban a tekintetben, mint egy félig elfelejtett dallam. "Elfogadom" – szólt rekedten az öreg – "de egy feltétellel. Te is elviszed az enyémet." Lehúzta magáról a koszos, szakadt viharkabátot, és Gyula felé nyújtotta. "Van benne valami a számodra."
Gyula otthon bedobta a büdös rongyot a kádba, és ott felejtette. Hetekkel később, egy esős vasárnap estén, bekapcsolta a tévét, hogy ne legyen olyan nyomasztó a csönd. Az Ötöslottó sorsolása ment – a főnyeremény 2,85 milliárd forint volt. Ahogy a bemondó sorolta a számokat, Gyula szíve hirtelen nagyot dobbant. Azok a számok… mintha látta volna már őket valahol. Felpattant, a fürdőszobába rohant, és beletúrt a viharkabát zsebébe. A keze egy gyűrött, koszos papírdarabra akadt. Egyetlen szelvény volt, a 42. heti játékra, október 14-ei keltezéssel. A számok stimmeltek. Mind a hét.
Három hónappal később, amikor már minden pénzügyi és jogi hercehurca lezárult, Gyula megállt Mária néni ajtaja előtt. Az asszony éppen a szokásos délelőtti pletykakörből érkezett. Gyula a kezébe nyomott egy borítékot. A Kikelet utcában vett neki egy vadonatúj, napfényes lakást, a földszinten, kis kerttel, ahol macskamentát ültethet – 32,5 millió forintért. "Magának" – mondta Gyula halkan. Mária néni kinyitotta a borítékot, meglátta a tulajdoni lapot és az átadási jegyzőkönyvet, majd a földbe gyökerezett a lába. Csak ennyit suttogott: "Te átkozott, bolond remete…"
Azóta Kiskunhalasnak megvan a maga excentrikus milliomosról szóló legendája. Az emberek, akik korábban megvetették, most tiszteletteljes suttogással fordulnak utána. Úr lett a csövesből és bolondból. Gyula azonban nem változott. Nem költözött el abból a penészes udvari lakásból. Ahogyan a reggeli rituáléja sem változott. Minden hajnalban, mielőtt a város felébred, kilép a kapun, és megeteti a kivertjeit. Mária néni már nem a régi padon ül, és nem szidja őt soha többé. Most ő a leghangosabb védelmezője. Ha valaki rosszalló pillantást vet a férfira, Mária néni úgy förmed rá, mint egy anyatigris: "Bezzeg ha maga lenne ilyen bolond, a fél város jobb hely lenne!" De Gyula nem is rájuk figyel. Ő az autóbuszon ülve az ablakon át fürkészi a járdákat. Keres valakit. Egy koldust, akinek a koszos viharkabátja alól azon a fagyos októberi napon égszínkék szempár villant rá. Néha, amikor egy macska dorombolva dörgölőzik a lábához, felnéz az égre, és halványan elmosolyodik.
