Szombat reggel volt. Fél hét. A Duna felől hűvös szél fújt, a Bartók Béla út még csendes volt, csak egy-két villamos csikorgott a síneken. A Gellért-hegy lábánál lévő kis utcákban ilyenkor még nincs senki. Én meg ott álltam a Mányoki úti lépcső alján, és azon gondolkodtam, hogy elkéstem.
Pilatesre jártam volna a Móricz Zsigmond körtérre, de elaludtam. A szokásos útvonalamon már nem értem volna oda, ezért belevágtam abba a macskaköves kis közbe, ami a hegy oldalába kanyarodik föl. Sosem jártam arra. Zsákutca. Turistáknak való, nem siető nőknek. Már épp visszafordultam volna, amikor megláttam egy halom rongyot a lépcső mellett, a tűzfal tövében. Azt hittem, valaki kidobott egy kabátot. Aztán a rongyhalom megmozdult.
Egy kutya. Szürke szőrű, kóbor, sovány. Olyan sovány, hogy a bordái kilátszottak, ahogy lélegzett. De nem feküdt üresen. Két apró test mocorgott a hasa alatt, vakon, nyüszítve. Két kölyök. Szopni próbáltak, a kutya meg csak feküdt mozdulatlanul, a fejét sem emelte föl, amikor közelebb léptem.
Majdnem elsírtam magam, mielőtt egyáltalán megértettem volna, mit látok. Mert a két kölyök mellett volt ott valami más is. Három icipici cica. Nem nagyobbak a tenyeremnél. Az egyik a kutya mellső mancsára fektette a fejét. A másik beásta magát a szőrébe a háta mögött. A harmadik a két kölyök közé préselődött, mintha egy alomból származtak volna. A kutya teste pedig köréjük kanyarodott. Mind az ötöt takarta. A sajátjait, és a három idegent, akik valahonnan odakeveredtek hozzá az éjszaka közepén.
Megálltam fölöttük, és csak bámultam. Egy hajléktalan, éhező állat. Két kölyökkel, akiket alig bír etetni. Aztán jött három árva macska, és ő egyszerűen… odahúzta őket magához. Nem morgott. Nem hessegette el őket. Melegítette őket. A torkomban dobogott a szívem. Nem tudom, mennyi idő telt el így. Talán két perc, talán tíz. Aztán elővettem a telefonom.
A bátyámat hívtam, Marci lakik a közelben, a Szent Gellért térnél, neki kombija van. Kicsöngött. Azt mondtam: „Marcikám, gyere a Mányoki közbe, most, kocsival, kérlek. Hozz egy kartondobozt is. Találtam egy családot. De a családban macskák is vannak. Nem értem. Gyere.”
Marcim jött. Tizenöt perc alatt. Közben én csak guggoltam a földön, a kutya nézett rám, és nem mozdult. A szeme olyan volt, mint a régi fényképeken a háborús asszonyoké: fáradt, de türelmes. Kérdezett. Én meg válaszoltam neki halkan, butaságokat motyogtam, hogy „rendben lesz”, meg hogy „jó anya vagy”. A kölykök szoptak. A cicák aludtak. A kutya farka egyszer megbillent a járdán, amikor letettem elé egy fél üveg vizet a táskámból. Nem ivott. Csak rám nézett.
Amikor Marci megérkezett, kiszállt a piros Octaviából, és odajött. Megállt mellettem, lenézett. Sokáig hallgatott. Aztán ennyit mondott: „Atyaég, Eszter.” Ennyi. Letette a dobozt. A kutya hagyta, hogy felvegyük a kölyköket. Hagyta, hogy betegyük a cicákat. A sajátjait utoljára vettük ki alóla. És akkor fölállt. Reszketett a lába. De fölállt, és magától besétált a dobozba, a kicsik közé. Mintha egész életében ismerte volna a kocsink illatát.
A Fadrusz utcai állatorvos, Doktor Horváth, szombaton csak tízig rendel. Mire odaértünk, nyolc volt. A kutya a nevét a vizsgálóasztalon kapta: Remény. Mert a doktornő azt mondta, miközben végignézte a cicák bundáját és a kölykök hasát: „Ez a kutya a saját éhező testével tartotta életben ezeket a kicsiket. Ilyen nincs. Ez a Remény.”
A cicák három-négy hetesek voltak. A kölykök talán egy hetesek. Mind az öten kiszáradtak. Reménynek pedig alig volt teje. De a cicák mégis éltek. Mert Remény egész éjjel nyalogatta őket. A saját tüdejéből lehelte beléjük a meleget. A három macska az ő szagát hordozta. A doktornő adott infúziót, tápszert, fecskendőt. Mindent. Aztán rám nézett: „Meddig maradnak magánál?”
Estig azt hittem, pár nap. Mire hazaértem a Rózsadombra, a Szalonka utcai lakás nappalijába, és letettem a dobozt a radiátor mellé, már tudtam, hogy Reményt nem adom oda senkinek. Ő itt marad. A kölyköknek, cicáknak keresünk gazdát.
Facebookra tettem ki képet. Ismerősök megosztották. A két kölyök három nap alatt gazdára talált. Egyikük egy óbudai kertesházba, gyerekek közé. A másik egy pszichológus hölgyhöz, aki azt mondta, a kislánya épp ilyen kutyáról álmodott. A cicákkal nehezebb volt. Három tarka, fekete-fehér foltos kis jószág. Az egyik különösen kötődött Reményhez. Bújt hozzá, fejét a kutya nyakába fúrta, ott aludt. Ha elmozdítottam, visszamászott. Remény pedig odébb húzta a mancsát, hogy helyet adjon neki.
A harmadik cicát egy fiatal pár vitte el a Wekerletelepre. Aznap este sírtam a konyhában, amikor elmentek. Remény nem csinált semmit. Csak lefeküdt a megmaradt két cica mellé. És várt. Mintha tudta volna, hogy a másik is visszajön. De nem jött. Aztán megérkezett a Kőbányáról egy középkorú férfi, fekete kabátban, csöndes ember. Letérdelt a kutyához, megnézte a második cicát. Azt mondta: „A lányom autista. Nem beszél. De a macskákat szereti. Talán…” Nem fejezte be. A cica odadörgölőzött a kezéhez. Elvitte.
Ott maradtunk Reménnyel. Meg az utolsó cicával. Ami nem akart elmenni.
Azon az estén ültem a kanapén, Remény a lábamnál, a cica a kutya oldalánál, és néztem, ahogy alszanak. Egy kutya, aki nem válogatott. Aki az utcán, a hidegben, a saját éhségében döntött. Aki nem azt kérdezte, hogy „te kutya vagy-e vagy macska”, hanem azt, hogy „te is fáztál-e, mint én”. És válaszolt.
Másnap reggel írtam a pilates oktatómnak, hogy bocsi a szombatért, közbejött egy család. Majd megtartom a cicát is. Micinek neveztem el, de úgyis Remény hátán fog aludni egész életében. A kanyarban, ahová sosem jártam, aznap reggel nem én tévedtem el. Hanem hazataláltam.
