Az utolsó napokban a mama már alig mozdult. A kórházi ágyat a nappali közepére toltuk, hogy lássa a fényt, az ablakból a gesztenyefát, meg persze a Mirót. Miró egy vörös kandúr volt, tizenhat éves, a szeme hályogos, a bundája fakó. De a mama keze alatt mindig dorombolt, mintha egy vadonatúj kiscica lenne. Ők ketten értették egymást igazán.
Aznap este mama magához intett. Akkor már nehezen beszélt, a levegő úgy szivárgott ki a tüdejéből, mint egy luftballonból. Az ajka remegett, a keze a dunyhán matatott.
— Zsófi… kérlek… hozd ide a vörösömet. Ne erőszakkal, ne hordozóval. Csak simogasd meg, mondd neki, hogy jöjjön. Ő tudni fogja.
Zsófi bólintott, és a torkában dobogó gombóccal elindult a konyha felé. A kandúr a konyhaszekrény tetején aludt, beékelődve két befőttesüveg közé. Zsófi finoman leemelte, és a fülébe suttogott valamit. A macska azonnal éber lett. Nem fészkelődött, nem kapálózott. Mintha az a reszelős hang egyszerre hozta volna vissza az összes erejét. Hát ez az, gondolta Zsófi, most viszem a halálos ítéletet.
Letette az ágy sarkára. Miró egy pillanatig szobrozott. Aztán elindult. Nem tapogatózva, nem bizonytalankodva. Mintha láthatatlan drótkötél vezette volna, végigmasírozott a paplanon, ügyesen kikerülve egy gyógyszeres dobozt, és a mama párnájához ért. Leterítette a testét, felhúzta a mancsait, és pont az arc elé gömbölyödött. Hozzásimult, mint aki pontosan tudja, hogy ez az utolsó közös éjszakájuk.
— Miró… drága Mirókám… — suttogta a mama, és a hangja olyan volt, mint a száraz avar. Az ujjai lassan, ügyetlenül emelkedtek a cica bundájára.
A kandúr a pofáját a mama arcához dörgölte. A sós bőrt, a kiszáradt ajkakat kereste, mintha onnan akarná felszívni a megmaradt meleget. Aztán a hályogos, üveges szeme sarkából elkezdett folyni valami. Egy igazi, nedves könnycsepp. Zsófi megdermedt. Húsz éve látott már sok mindent, de ilyet soha. A macska sírt. Aztán lassan, nagyon finoman, a mama vállára tette a fejét, és a tüdejéből előtört egy mély, zokogásszerű dorombolás. Nem az az örömteli berregés, hanem valami egészen más. Úgy hangzott, mint egy zsolozsma, egy könyörgés a testben maradó élethez.
A mama szeme lecsukódott. A mosoly ott maradt a szája szegletében. Aztán a keze, ami addig Miró hátát cirógatta, hirtelen megállt. Lecsúszott a takaróra, és nem mozdult többé. Kész. Ennyi volt. A szoba elsötétült, mintha a halál egy láthatatlan keze leoltotta volna a villanyt. Pedig a lámpa égett.
Miró azonnal megérezte. Felkapta a fejét. Nem volt rémült, nem kapart, nem bújt el. Csak felült, mint egy kis őrszem. Aztán kiadott egy hangot. Egy hosszú, rekedt, panaszos nyávogást, ami egyre halkabb lett, míg végül egy sóhajban halt el. Zsófi, aki addig a fotelból figyelt kővé dermedve, most letérdelt az ágy mellé.
— Anyu… — suttogta, és megfogta a mama most már hideg csuklóját. — Itt vagyunk. Nem hagytunk el.
A macska ezután már nem nyávogott. Visszafeküdt. A testét a mama arcához préselte, és elkezdte nyalogatni a lehunyt szemhéjakat. Gondos, lassú mozdulatokkal, mintha tisztába tenné. Aztán, amikor ezzel végzett, befúrta a fejét a mama álla alá, és szinte beletapadt. Két csont és bőr lény a takaró alatt. Egyikük életben, másikuk már túl az életen. El sem lehetett volna választani őket.
Az órák úgy múltak, hogy senki sem számolta. A szoba megtelt azzal a különös csenddel, amit csak az éjszakai rovarok zümmögése és a radiátor halk kattogása tört meg. Zsófi képtelen volt megmozdulni. Csak nézte, ahogy a vörös macska öleli a halott anyját. Látta, ahogy a macska minden egyes lélegzetvétele egyre sekélyesebb lesz. Ahogy a saját életenergiája is elfolyik, mint a homok egy repedt üvegórán.
Amikor felkelt a nap az Üllői út háztetői fölött, a szobát narancssárga fény árasztotta el. Ugyanolyan színű volt, mint Miró bundája. Zsófi felállt, a térdei ropogtak, mintha egy éjszaka alatt öregedett volna tíz évet. Odalépett az ágyhoz, és először a mama homlokát simította meg. Aztán nagyon óvatosan, mintha egy alvó csecsemőt emelne, magához húzta a macskát. A kis test szinte súlytalan volt. A bordái kiálltak, a szőre hideg. De az a kis fej, az a makacs kis fej, még mindig a mama felé fordult.
— Jól van, Miró — suttogta Zsófi, és a pulóverébe bugyolálta. — Elmúlt. Vége.
És akkor a macska, ez a vén, vak harcos, végre feladta. Zsófi tenyerébe nyomta a pofáját, és egy utolsó, parányi lehelettel kisétállt a világból. A farka utoljára megrezzent. Aztán semmi. Az asszony a mellkasához szorította a két mozdulatlan testet, az anyjáét és a macskáét, és a homloka egymásnak dőlt. Ugyanabban a pózban feküdtek, ahogyan elaludtak.
A szoba most már valóban csendes volt. Csak a gesztenyefa levelei susogtak odakint. A mama úgy ment el, ahogy élt: a vörös macskával a párnán. Az egyik elindult, a másik meg utána ment. Mert ennek a macskának nem kellett hám, nem kellett magyarázat. Tudta, hol a helye. A mamája mellett. Akkor is, ha a mamája már nem várta haza.
