Gábor már a fél életét leélte ebben a városban úgy, hogy azt hitte, pontosan tudja, kik azok, akikre számíthat. Aztán egyetlen este alatt kiderült, hogy a legfontosabb emberei tökéletes idegenek. A barátnője, Virág, a legjobb barátja, Marci – hat hónapja a háta mögött szőtték a saját kis történetüket, miközben neki a szemébe mosolyogtak. Amikor ez kiderült, Gábor úgy érezte, mintha valaki belenyúlt volna a mellkasába, és egyszerűen kitépte volna onnan az összes illúzióját.
Virág a szakítás után egyetlen hétvége alatt pakolta össze a holmiját. Gábor csak állt a nappali közepén, és nézte, ahogy a lány táska után táskát cipel ki az előszobába, mintha csak egy unalmas üzleti útról kellene gyorsan távoznia. Aztán Virág az ajtó felé fordult, és épp indulni készült, amikor Gábor tekintete véletlenül a fotel melletti kiskosárra tévedt, ahol Picur, a tacskójuk gubbasztott.
– Várj, Virág – szólalt meg halkan. – Picurt nem viszed?
A lány úgy nézett rá, mintha a hűtőszekrény elfelejtett kikapcsolásán sopánkodna.
– Minek vinném? – vonta meg a vállát teljes közönnyel. – Marci utálja az állatokat. Majd megoldod te. Vidd el menhelyre, vagy ereszd ki az utcára, tökmindegy.
Azzal becsukódott mögötte az ajtó. Gábor megkövülten állt, és a szoba túlsó sarkából két nedves, fekete gombszem figyelte minden mozdulatát. Picur úgy nézett ki, mint aki már régen megértette, hogy elárulták, csak még nem tudja, mihez kezdjen ezzel a tudással.
Gábor egész addig a pillanatig úgy tervezte, hogy egyedül vág bele egy új életbe. Az ötlet hetekkel korábban fogant meg benne, miután rájött, hogy Virág és Marci már rég nem csak barátok. Egy másik várost nézett ki magának, Pécset, ami elég messze van a régi lakásuktól, a régi munkahelyétől, a régi, megszokott, keserű emlékektől. Ha már minden darabokra hullott körülötte, legalább legyen távolság közte és a romjai között.
De hogyan tovább Picurral?
A kutyát másfél évvel korábban ő hozta haza Virág születésnapjára. Virág hetekig könyörgött érte, posztolta az összes aranyos tacskós videót, és azt hajtogatta, hogy ez a világ legjobb kiegészítője, egy ilyen kutyával minden sarkon megállítanák, gratulálnának hozzá. Aztán kiderült, hogy Picur retteg a hangos zajoktól, összerezzen, ha idegenek érintik meg, és a parkban nem édesen ugrándozott, hanem a bokrok alá lapított, ha egy nagyobb testű eb tűnt fel a láthatáron. Virág számára ez a kutya kudarc volt. Egy tárgy, ami nem úgy fénylett a képeken, ahogy kellett volna, ezért egyszerűen kukába való. Ám amíg a lánynak ez egy csalódást keltő illúzió volt, Picur számára Virág volt a mindenség.
Gábor az elmúlt hónapokban vette át az összes gondoskodást. Ő vitte reggelente a Duna-partra sétálni, ő tudta, hogyan kell megnyugtatni egy durva vihar idején, ő ült vele a padlón, amikor a kutya remegett, mert a szomszédok hangosan veszekedtek. És amikor azon az estén Gábor ordítva tudta meg az igazságot Virágtól, Picur annyira megrémült, hogy bebújt a komód mögé, és órákig nem jött elő. Gábor aznap este térdelt le elé.
– Bocsáss meg, kicsim – suttogta, miközben a két ujjával végigsimított a reszkető, rövid szőrű háton. – Nem neked szólt. Soha többé nem lesz ilyen, ígérem.
Most pedig, hetekkel később, a budapesti lakás szőnyegére ült le, és a megmaradt, összegyűrt bérleti szerződést bámulta. Picur a lábához kucorodott, és nagyokat sóhajtott. Nem nyafogott, nem nyüszített, csak feküdt, az orrát a mancsára hajtva, és az ajtót nézte, ahol Virág végleg eltűnt. Napokig alig evett, a sétákra is csak Gábor vitte ki az ölében, mert magától még a lépcsőházba sem volt hajlandó leballagni.
Gábor eleinte tényleg felhívott néhány ismerőst, hátha valakinek kell egy félénk tacskó. De minden egyes alkalommal, amikor megszólalt a telefon és megbeszéltek egy találkozót, végül lemondta.
– Tudod mit, Picur? – ült le elé egyik este, egy apró, üres utazótáskát szorongatva. – Én nem akarlak elvinni valami idegenhez. Te egyedül vagy, én egyedül vagyok, és tudom milyen érzés, amikor azok, akiket a legjobban szerettél, egyszerűen faképnél hagynak. De ha ketten vagyunk, az már legalább egy új falka, nem igaz?
Picur felemelte a fejét. Talán a hangszín volt más, talán a szavak, amiknek a jelentését nyilván nem érthette, de a dallamukat pontosan érezte. A farka, napok óta először, megrezzent.
Így indultak ketten Pécs felé, egy megtömött hátizsákkal, egy kis szállítódobozzal és egy vadonatúj, hidegburkolatú, bútorozatlan garzonlakás kulcsával. Az első napok nehezen teltek. Az új házirend, az idegen hangok, a szokatlan szagok a lépcsőházban. A földszinti lakók között volt két nyugdíjas, Erzsi néni és Pista bácsi, akik a ház előtti padon töltötték a délutánjaikat, és rögtön kinézték maguknak az új jövevényeket.
– Látod, Pista? Ez az új srác, mindig azzal a patkánnyal mászkál – dünnyögte Erzsi néni a kopott műanyag tálcáról a napraforgómag héját pöckölve.
– Ez nem patkány, Erzsikém, ez egy tacskó – húzta össze a szemét Pista bácsi, és megigazította a nadrágtartóját. – De hogy ilyen kis nyeszlett jószág mitől véd meg bárkit is, azt nem tudom. A mi Flóriánunk, ha meglátja, bekapja reggelire.
Flórián egy háromlábú, tizenöt éves, vörös cirmos kandúr volt, akié tulajdonképpen az egész utca. Őt senki sem bánthatta, és ez a tény az ő fejében soha meg sem kérdőjeleződött.
Azon a bizonyos délutánon Gábor és Picur épp az egyik közeli parkba indult, ahol még senkit sem láttak, ezért Gábor úgy gondolta, egy kis nyugodt szimatolás jót tenne a kutyának. Ahogy kiléptek a kapun, Erzsi néni azonnal a szája elé kapta a kezét.
– Fiam, maga nem fél, hogy ezt a kiskutyát elviszi egy szarka? Egy ilyen szerencsétlen jószágot nem lenne szabad póráz nélkül sétáltatni.
Gábor elmosolyodott, és épp válaszolni akart, hogy Picur a saját árnyékától is megijed, nemhogy bárkit bántana, de a mondat közepén hatalmas, mély csaholás szakította félbe a délutánt. A szemközti parkolóból egy szál úriember lépett ki egy hatalmas, acélos izomzatú dobermannal, ami póráz és szájkosár nélkül sétált a gazdája mellett. A kutya mozgása ruganyos volt, a szemeiben vad ösztönök izzottak.
– Na, itt van ez a Takács – sóhajtotta Pista bácsi. – Mindig azt mondja, a kutyája a világ legjámborabb állata. Én már megmondtam neki, hogy ebből baj lesz.
Nem kellett sok idő, hogy igaza legyen.
Az egyik parkoló autó alól, ahonnan senki sem számított rá, egy vacogó, csontsovány, talán nyolchetes forma fekete kiscica bukkant elő. Vakon, rémülten, célt tévesztve rohant, és szó szerint belefutott a dobermann lábába. Az óriási kutya egy pillanatra megdermedt, aztán valami ősi reflex kapcsolt be benne: a hátsó lábai megfeszültek, és hatalmas, vinnyogó ugatással a kicsi nyomába vetette magát.
Mindenki sikított. Erzsi néni elejtette a napraforgómagos tálcát, Pista bácsi a botjával csapkodott a kukák felé mutogatva, a dobermann gazdája pedig elkésett léptekkel, hiába ordította a kutya nevét. A kiscica néhány kétségbeesett cikázás után feladta a futást, és egy platánfa tövében kuporgott össze, felborzolt szőrrel, görbe háttal, apró, riadt sziszegéseket hallatva.
A dobermann lassított, már-már élvezte a pillanatot. A fejét lehajtotta, és egy mély morgással jelezte, hogy ennek a hajszának most vége.
És akkor Picur, ez a remegő, mindentől félő, alig több mint háromkilós tacskó, kitépte magát Gábor kezéből.
– Picur! Ne! – ordított Gábor, és futni kezdett utána.
De Picur már nem hallotta. Apró lábai úgy verték az aszfaltot, mintha maga mögött akarná hagyni a félelmeit, a sérelmeit, az elhagyatottság különböző formáit, amiket olyan jól ismert. A dobermann és a kiscica közé vetette magát, a négy lábát megfeszítve a földbe gyökerezett, és a dobermann képébe ugatott. A hangja éles, sipító volt, és olyan erővel tört elő belőle, mintha a teste minden egyes sejtje ezt az egyetlen ellentmondást nem tűrő üzenetet akarná a világnak kiabálni: ezt itt nem!
A dobermann megtorpant. Felemelte a fejét, és bamba értetlenséggel pislogott lefelé erre a furcsán vinnyogó, reszkető szőrcsomóra, ami egyszerűen nem fért bele a világképébe. Egy pillanatra a nagy kutya és a kis kutya között megállt a levegő. Picur mancsai remegtek, a szíve majd kiugrott a helyéről, de nem mozdult. Tudta, hogy semmit sem tehet, de az is világos volt a számára, hogy a kiscica a háta mögött ugyanúgy elhagyatott és védtelen, mint ő volt, amikor Virág rázárta az ajtót.
Gábor ekkor érte utol. Félig zokogva, félig ordítva kapta fel Picurt az egyik karjába, a másikkal pedig a reszkető kiscicát markolta fel a földről. A dobermann gazdája is odaért, és erélyesen a nyakörvénél fogva rántotta el a még mindig döbbent kutyáját, aki engedelmesen, bár értetlenül, követte.
A padon ülő nyugdíjasok percekig nem szóltak egy szót sem. Erzsi néni lehajolt a földre szóródott magokért, de a keze remegett. Pista bácsi megtörölte a homlokát, és hosszan nézte Gáborék távolodó alakját, majd kibökte:
– Ez a kis nyeszlett jószág… Erzsikém, ha én ezt nem a saját szememmel látom, el sem hiszem.
Picur a történtek után három napig szinte ki sem mozdult az új lakás legpuhább párnájáról, de ezúttal nem csak egyedül volt: a kiscica, akit Gábor Mázlinak nevezett el, mellette aludt, apró, doromboló testét a tacskó meleg hátához préselve. Valahogy ebben a lehetetlen, törékeny fegyverszünetben, egy megmentett élet fényében Picur félelmei is elkezdtek feloldódni.
Egy héttel később csöngettek. Gábor ajtót nyitott, és egy fiatal nő állt vele szemben, a szemei karikásak voltak a kialvatlanságtól, és egy halom színes, fénymásolt papírt szorongatott a kezében.
– Elnézést – hadarta. – Én vagyok a… egy fekete kiscicát keresek, Mázlit. A mamám vigyázott rá, amíg vidéken voltam, és azt mondta, kiszökött, és a szomszéd nénik látták, hogy idehozta valaki. Egy férfi, egy kistestű kutyával…
Gábor kitárta az ajtót, hogy a nő belásson. Picur és Mázli a kanapén feküdtek összegömbölyödve. A kiscica a tacskó füle mögé bújva dorombolt, Picur pedig nyugodtan, mélyeket lélegezve aludt.
– Ő az? – kérdezte Gábor, bár tudta a választ.
A nőből egy hatalmas sóhaj szakadt fel, aztán sírni kezdett. Úgy hívták, Zsófi, és ahogy ott, a küszöbön mesélni kezdett a mamájáról, a munkájáról és az elveszettnek hitt cicáról, Gábor egyszer csak azon kapta magát, hogy mosolyog, és egyikük sem siet sehova.
Aztán a beszélgetésből séta lett a pécsi belvárosban, a sétákból közös vacsorák. Így történt, hogy fél évvel később, egy esős péntek délutánon, amikor már Zsófi is hozzájuk költözött, Gábor leült a kanapéra Picur és Mázli közé.
– Tudod, Picur – mondta, miközben megvakarta a tacskó füle tövét, mire a kutya boldogan behunyta a szemét –, azt hiszem, a legjobb dolog, ami valaha történt velem, az volt, hogy Virág lemondott rólad.
Picur válaszul a tenyerébe nyalta a mákos bejgli utolsó morzsáit. A konyhából Zsófi nevetése hallatszott ki, és a gőzölgő forralt bor fahéjas illata lassan belengte az egész apró, de végre otthonos garzont.
