A debreceni állatmenhely folyosójának legvégén, a huszonhármas számú ketrecben kuporgott egy nagy, szürke macska. A jobb szemével hunyorogva próbálta kivenni a közeledő alakokat, de a bal szemére szinte semmit sem látott. Visszahozták. Harmadjára.
– Sajnálom, édesem – simogatta meg a rácsot a menhelyvezető, ötvenes éveiben járó asszony, miközben a ketrec reteszét ellenőrizte. – Az előző gazdád azt mondta, állandóan nekiütközik a bútoroknak, és a gyerekek megijedtek tőle. Mihez kezdjünk most veled?
A macska nem értette a szavakat. Csak érezte a rácsok hidegét, és a jobb szemével a folyosó végén szűrődő fényt kereste.
Kint, a menhely udvarán álló hatalmas platánfa ágán egy idős dolmányos varjú ült. Csillogó fekete szemével figyelte az asszonyt, és hallgatta a ketrecajtó csattanását. Tollászkodni kezdett, és közben folyamatosan károgott maga elé. Ha valaki értette volna a varjúnyelvet, csupa cifra szitokszót hallhatott volna az emberi nem rövidlátásáról és szívtelenségéről.
A varjú pontosan tudta, mit jelent a folyosó végi ketrec. Háromszori visszahozatal után a macska átkerül a listára. Arra a listára, ami után már nincs negyedik esély.
Lendületet vett, és a város felé repült.
A belvárosi lakás erkélyén, az ötödik emeleten egy nagy, szürke jákópapagáj tollászkodott. Neve hivatalosan Tódor volt, de a lakásban élő két kutya és három macska egyszerűen csak Főnöknek hívták. Vasárnap délelőtt volt, Tódor a ketrecéből kivett banános papagájfalatkát éppen az erkélykorlát szélére helyezte, majd tisztes távolságra hátrált. Lehunyta a szemét. Látszólag aludt.
A környék galambjai már rég megtanulták, hogy a szürke papagáj erkélyét messzire el kell kerülni. A múlt hónapban három galamb is úgy járt, hogy közelebb merészkedett a banános falatkához – Tódor villámgyorsan lecsapott rájuk, és a csőrével úgy oldalba vágta őket, hogy a szerencsétlenek az utca kövezetén tértek magukhoz.
A varjú pontosan erre az erkélyre tartott.
Leszállt a korlát legszélére, és udvariasan megköszörülte a torkát.
– Jó napot, Főnök – szólalt meg, és jobb lábával biccentett egyet. Neveltetése megkövetelte az illemet.
Tódor kinyitotta a bal szemét. A varjú ösztönösen hátrébb lépett egyet.
– No lám – felelte a papagáj, és felborzolta a nyaka körüli tollakat. – Varjú. Az erkélyemen. Élve. Érdekes.
– Fontos ügyben jöttem – kezdte a varjú gyorsan, mielőtt Tódor meggondolná magát. – A maga gazdájáról van szó. A lányról.
Tódor felemelte a fejét. A lány, Boglárka, mentős volt. Éjszakai műszakokban dolgozott a mentőállomáson, és a papagáj pontosan tudta, hogy a lánynak olyan szíve van, ami elbír még egy lakót a lakásban.
– Folytasd – mondta a papagáj.
A varjú közelebb ugrott, és negyedóráig suttogott a papagáj fülébe. Elmondta a menhelyet, a ketrecet a folyosó végén, a háromszori visszahozatalt. Elmondta a macska jobb szemét, ami még lát valamit, és a halt, ami alig. Elmondta a listát is.
– Elaltatják? – kérdezett vissza Tódor értetlenül. – Miért altatnák el? Rosszul alszik éjszaka?
– Végleg altatják el – magyarázta a varjú csendesen. – Mert félig vak, és senkinek sem kell.
A papagáj hosszú percekig hallgatott. Tollait testéhez lapította, és hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Aztán leugrott az erkély korlátjáról a kőpadlóra, és fel-alá kezdett járkálni. Nagy, karmos lábai koppantak a kövön.
– Hogyan juttatjuk el a lányt abba a menhelyre? – kérdezte végül.
– Az már az én dolgom – felelte a varjú. – Alig tízpercnyi séta innen. Holnap reggel, amikor Boglárka munkába indul.
Tódor a csőrével felemelte a banános falatkát, és a varjú elé gurította.
– Vidd. Előleg. Ha sikerül, jöhetsz minden nap.
A varjú felkapta a jutalomfalatot, és mielőtt Tódor meggondolhatta volna magát, már szállt is felfelé a tavaszi égbolton.
Másnap reggel hét óra volt. Boglárka, a huszonhat éves, rövid barna hajú mentős kilépett a társasház kapuján, és a kerékpárja felé indult. Műszak kezdődött nála fél nyolckor, a legközelebbi mentőállomás tizenöt perc biciklivel.
Ahogy lehajolt a biciklizárhoz, hirtelen csapódás és elhaló károgás hallatszott a feje fölül. Az utca kövén egy fekete madár hevert, az egyik szárnya furcsán elcsavarodva, a jobb lába pedig ernyedten húzódott a teste alatt.
– Jaj, szegény! – Boglárka azonnal letette a táskáját, és óvatosan közelíteni kezdett a madárhoz. – Gyere, segítek, kicsim.
De a varjú, ahelyett hogy hagyta volna magát megfogni, az utolsó pillanatban oldalra ugrott. Aztán még kettőt. A láthatóan végzetesen sérült madár egyszer csak támolyogva futni kezdett az utcán felfelé, és Boglárka utána.
– Várj! Ne félj, segíteni akarok!
A varjú a mentős üldözését az Árpád tér felé vezette. Kanyargott a fák között, átvágott egy parkolón, és Boglárka lihegve próbálta utolérni. Ahogy közeledett a Bem térhez, a varjú sebessége lassult. A lába már valóban fájt a tízpercnyi sántítás után, a szárnya pedig mintha egyre nehezebben húzta volna.
Végül a menhely kapuja elé zuhant, és olyan hangon kezdett károgni, hogy az épület ajtaja azonnal kicsapódott. Két gondozó rohant ki a zajra, és Boglárkával együtt próbálták becserkészni a sérültnek hitt madarat. A varjú azonban, amint az ajtó kinyílt, azonnal felröppent, és bemenekült a folyosóra.
Bent folytatódott a hajsza. A varjú a folyosó falai között csapkodott, a gondozók a fejük fölött hadonásztak, Boglárka pedig a kabátját levéve próbálta beteríteni a madarat. A varjú minden egyes csapásával beljebb és beljebb jutott. Elhúzott az első tíz ketrec mellett. Aztán a következő tíz mellett is. Már majdnem a folyosó végén járt, amikor a jobb szemével megpillantotta a huszonhármas számot.
A nagy, szürke macska éppen a rácsnak dőlve szunyókált, és a fél szemével hunyorogva követte a zajforrást.
A varjú egyetlen erőteljes szárnycsapással felröppent a ketrec tetejére.
Lecsapta a szárnyát, és megigazította a tollait. Aztán lenézett Boglárkára, aki döbbenten állt a ketrec előtt, és felváltva nézett a varjúra, majd a macskára. A varjú nagyot károgott, és a csőrével a macska felé bökött.
– Na, találd ki! – károgta, de ezt Boglárka szerencsére nem értette. – Ember vagy, nő vagy, mentős vagy. Ennyire csak telik.
Boglárka lassan leguggolt a ketrec elé. A macska a jobb szemével a lány arcát fürkészte, és az orra nedves volt, a bundája pedig a háromszori költözés stresszétől fakó. A ketrec ajtaján ott volt a karton: „Visszahozva: 3. Látás: 25%.”
Boglárka felállt, és a gondozókra nézett.
– Ezt a macskát viszem. Hol írhatom alá a papírokat?
A menhelyvezető próbálta lebeszélni. Magyarázta, hogy a cica háromszor járt már gazdánál, és mindenki visszahozta. Hogy állandóan orvosi ellátásra szorul a szeme miatt, és a bútoroknak ütközik, és az éjszakákat végigüvölti.
– Itt valami egészen más történik – mondta Boglárka csendesen, és a varjúra nézett, aki még mindig a ketrec tetején ült, és elégedetten tisztogatta a tollait. – Nem véletlenül kerültem ide. Kérem a papírokat.
A varjú, amint meglátta, hogy Boglárka a macskával a kezében aláírja az örökbefogadási szerződést, hangos károgással felszállt, és kivágódott a menhely nyitott ablakán.
Három nap telt el. A varjú megjelent az erkélyen. Tódort a megszokott helyén, a kőpadlón találta, félig lehunyt szemmel szunyókált. Csak annyi volt a különbség, hogy a papagáj jobb oldalán egy szürke szőrmehalom feküdt, ami éppen a farkát kergette.
A macska, akit most már Mókusnak hívtak, a jobb szemével ránézett a varjúra. A bal szeme tejfehéren csillogott a reggeli fényben, de a farka barátságosan mozdult.
– Jelentem, a művelet sikerült – károgta a varjú, és udvariasan biccentett a lábával.
Tódor kinyitotta a szemét, és azonnal a szokásos felvágós modorában válaszolt:
– Hát persze hogy sikerült. Kételkedtél volna benne?
A szobában a két kutya és a három macska abbahagyta a kergetőzést. A kanapé alól, a fotel mögül és a konyhaszekrény tetejéről figyelték a jelenetet. Tódor leugrott az erkély korlátjáról a szoba padlójára, és a karmával megragadta az egyik vörös kandúr farkát. A macska felnyávogott.
– Figyelem! – rikoltotta a papagáj olyan hangerővel, hogy a kutyák is a földre lapultak. – Ha valaki hozzányúl Mókushoz, annak én a csőrömmel személyesen magyarázom el a házirendet!
A vörös kandúr kitépte magát a papagáj szorításából, és azonnal eltűnt a kanapé alatt. Tódor visszasétált az erkélyre, és büszkén a varjúra nézett.
– Tegnap tízszer vezettem oda az alomtálcához. Tízszer! A végén már a mancsommal kapartam neki a homokot, hogy megértse. De most már tudja.
A papagáj felemelte a karmos lábát, és gyengéden megvakarta Mókus feje búbját. A macska azonnal dorombolni kezdett, és a jobb szemével Tódorra hunyorgott. A papagáj óvatosan a szárnyát is a macska háta köré húzta.
A varjú döbbenten figyelte a jelenetet.
– Tudod mit – mondta Tódor, és a banános falatkát a varjú elé gurította –, ez most már a tiéd. Gyere minden nap, hozok neked enni. Az a szerencsétlen három kandúr amúgy is túl sokat eszik.
A varjú egy pillanatig habozott, aztán felkapta a jutalomfalatot. Nem repült el azonnal. Leült a macska másik oldalára, és a három állat ott maradt az erkélyen, a reggeli napsütésben.
A papagáj, a varjú és a fél szemére vak macska.
Bent, a szobában Boglárka éppen az éjszakai műszak után zuhanyzott le, és a hangokat hallva kijött a nappaliba. Meglátta Tódort, Mókust és a varjút egymás mellett. Letörölte a hajából a vizet, és leült a kanapéra. A három másik macska azonnal az ölébe mászott, a két kutya a lába elé heveredett.
– Tódor – szólalt meg a lány, és a papagáj odafordította a fejét. – Tudod mit? Te vagy az én kedvenc állatom a világon.
A papagáj felborzolta a nyaka körüli tollakat, és úgy fújta fel magát, hogy kétszer akkorának látszott, mint valójában. Mókus a jobb szemével a lányra nézett, és a farka lassan, elégedetten himbálózott.
A varjú másnap is eljött. Aztán harmadnap is. Aztán minden nap.
Az erkélyen, az ötödik emeleten egy papagáj, egy fél szemére vak macska és egy fekete varjú ül egymás mellett minden reggel, és nézik a felkelő napot. Ha valaki elég közel merészkedik hozzájuk, hallhatja, ahogy a varjú történeteket mesél a városról, a galambokról és a kóbor kutyákról. A papagáj néha közbeszól, a macska pedig dorombol, és a farkát Tódor szárnya alá dugja.
Mert ha a gazda jó, akkor még a legharciasabb papagáj és a legravaszabb varjú is tud olyan csodát művelni, amire senki sem számít.
