Hát, képzeld, nem erre számítottam. Reggel arra ébredtem, hogy valami meleg és nyálas a képemen. Kinyitottam a szemem, és egy hatalmas pofa lógott az arcom fölött. Pici – a kutyám, aki már minden, csak nem pici – a párnámon feküdt, a hátsó lábai lelógtak az ágyról. A farkával lesodorta az éjjeliszekrényről a bögrémet, azt, amelyiket három éve vettem a Balaton-parti büfében. A tegnap esti tea meg a szilánkok szétkenődtek a parkettán. A kutya rám nézett, mintha bocsánatot kérne, aztán a pofáját visszahajtotta a párnámra, és aludt tovább.
Hogy került hozzám ez a négylábú elefánt?
Hadd kezdjem ott, hogy amikor a kecskeméti állatotthonba betoppantam, még egy pár hetes kölyök volt. A kifutó sarkában ült, a többiek ugráltak, nyüszítettek, ő meg csak bámult rám. Nem ugatott, nem ficánkolt. Várt. Aztán ahogy leguggoltam a rács mellé, felállt, odasétált, és az orrával megbökte a tenyeremet. Na, abban a pillanatban tudtam, hogy egyedül megyek haza, de már nem sokáig.
Az állatotthon dolgozója, egy negyvenes nő, aki úgy beszélt a kutyákról, mint más az unokáiról, rám emelte a tekintetét.
– Ugye tisztában van vele, hogy ez nem marad kicsi?
– Hogy érti? – kérdeztem.
Mutatta a kölyök mancsait.
– Nézze meg. Ebből egy nagyon nagy kutya lesz.
Én meg csak vállat vontam.
– Valahogy elférünk.
Mire a nő legyintett.
– Ezt mindenki ezt mondja.
Hogy túloztak, abban biztos voltam. Aztán telt az idő. Néhány hónap. Egy év. Másfél. Ma reggel pedig arra keltem, hogy a kutyám orra a szemem sarkában landolt, mert közben a forgolódásában véletlenül fejbe könyökölt. Illetve nem könyökkel, manccsal. Ami akkora, mint a tenyerem.
A farka képes lesöpörni a konyhaasztalról a kenyeret, a távirányítót, a mobilomat, bármit. Amikor hazaérek, a fogadásom nem ölelés, hanem ütközés: egy kisebb autó lendületével csapódik nekem.
– Te ló vagy, nem kutya – mondom ilyenkor.
Ő meg bámul rám olyan ártatlan képpel, hogy pillanatok alatt elhiszem: fogalma sincs, miről beszélek.
A legjobb vicc a kocsi lett. A régi Skoda Fabiám – 2009-es, 1.4-es, ezüst, a bal ajtón egy horpadással – tíz éve még hatalmasnak tűnt. Aztán a kutya megnőtt. Amikor beszáll, az autó konkrétan megsüllyed, mint egy megrakott szekér. A Tesco-s szatyrokat az ölemben kell tartanom, mert a hátsó ülés nem létezik. Az a rész Pici birodalma.
Egyszer a barátom, Peti kért egy fuvart a vasútállomásra. Kinyitotta a hátsó ajtót, belesett, majd rám nézett.
– Hát én hova üljek?
– Jó kérdés.
– Várj. Vagyis az autóban vagy én, vagy ő?
– Bocs.
Peti elnevette magát.
– Nem is kellett megkérdeznem, kit választanál.
Aztán Pici, mintha csak értené, kinyújtotta a mancsát, és a barátom vállára tette. Nem kapott, csak gyengéden ott felejtette. Peti először lefagytam, aztán megsimogatta. A kutya meg nyalogatta a fülét.
– Na jó – mondta Peti. – Majd hívok taxit.
A kutya amúgy most is azt hiszi, hogy öleb. Időnként felmászik az ölembe, pontosan úgy, ahogy kölyökként tette. Csakhogy ma már majdnem annyit nyom, mint én.
– Haver, hatvan kiló vagy, nem három – mondom ilyenkor. Mire ő felsóhajt, és a fejét – mármint a hatalmas pofáját – a mellkasomra ejti. És én megdermedek. Mert ilyenkor nem a felnőttet látom, hanem azt a kölyköt, aki a rács mellől engem választott.
Van egy dolog, ami mindig meglep: a finomsága. A mérete ellenére hihetetlenül tapintatos. Ha gyerek van a közelben, óvatosabban lépked, mintha attól félne, hogy összetöri őket. Ha idős nénit lát a lépcsőházban, lelassít, és hagyja, hogy a néni előbb elmenjen. A harmadik emeleti Marika néni az első héten reszketett tőle, most meg minden reggel hoz neki egy szelet párizsit. A kutya olyan gyengéden veszi ki a kezéből, hogy Marika néni elérzékenyül.
Egyik este a városháza melletti téren ültünk, hosszú séta után. Pici lefeküdt mellém, az állát a combomra hajtotta. Géppel simogattam a füle tövét. Aztán észrevettem, hogy a fülhallgatómban már nem szól a podcast, pedig be se kapcsoltam. Csak ültem, néztem őt, és arra gondoltam, hogy már rég nem tudom nélküle elképzelni az életem.
Valamikor azt hittem, én mentem meg a kutyát. Hogy én adok neki otthont, kaját, meleget. Aztán rájöttem, hogy fordítva. Ő tett rendet a fejemben – az övé. Ő változtatta otthonossá a lakást, ő hozta vissza a nevetést a hétköznapokba, ő tanított meg arra, hogy a semmittevés is lehet jó, ha közben egy kutya szuszog a lábamnál.
A következő reggelen kinéztem az ablakon, a Fabia ott állt a Kőrösi úti parkolóban. Kicsit mintha összement volna. Aztán lementem, kinyitottam a hátsó ajtót, és Pici bepréselte magát, hogy bebizonyítsa, még elfér. Nem fért el. A lapockája az ajtókeretnek feszült, a feje lelógott az anyósülésről.
Akkor döntöttem el. Felhívtam a bankot, egy órával később már a fiókban ültem, és kivettem kétmillió-kétszázezer forintot. A Fabiát beszámítottattam egymillió-kettőért. A maradékot meg kifizettem készpénzben.
Az autókereskedés a város szélén volt, közvetlenül az M5-ös kijárónál. Özvegy Lajos, a tulaj, ötven fölött, ráncos kezű, rögtön a kutya láttán hátrébb lépett.
– Ugye nem harap?
– Nem. Csak nyálaz.
Lajos mutatta az Opel Zafirát, 2016-os évjáratú, ezüst, benzin. Állapotra jó volt, a csomagtartója olyan, mint egy furgoné. Pici odasétált, körbeszaglászta a hátsó kereket, majd felugrott a csomagtartóba, lefeküdt, és a mancsait széttárta.
Lajos rám nézett.
– Hát ez kényelmes neki.
– Ő döntött – mondtam.
Aztán aláírtam az adásvételit, odaadtam a borítékot a kétmillió-kétszázezerrel, plusz a Fabia forgalmiját. Lajos átszámolta kétszer, lepecsételte a papírokat, kezet fogtunk. A kutya közben a csomagtartóban aludt, mintha már tíz éve ott lakna.
Egy héttel később kihajtottam az állatotthonhoz. A nő – úgy hívták, Ági – épp a kennelek előtt sepert. Amikor meglátta a kocsit, abbahagyta. Pici kiugrott, odarohant hozzá, és az orrával megbökte a tenyerét. Ugyanúgy, mint annak idején.
Ági csak bámulta.
– Te jó ég… mekkora lett!
– Igaza volt – mondtam. – Nem maradt kicsi. Úgyhogy kénytelen voltam nagyobb kocsit venni.
Mutatott az Opel felé.
– Ezért? Mennyi volt?
– Hárommillió-négyszázezer. Minden fillért megért.
Ági leguggolt, megsimogatta a kutya oldalát. Pici a farkával csapkodva jelezte, hogy örül.
– Megérte – mondta Ági.
Aztán visszaültem a volán mögé, Pici meg a csomagtartóba. Az új kocsiban most volt helye bőven: kinyújtózott, a pofáját az anyósülés fejtámlájára hajtotta, és elaludt, mire kiértünk a parkolóból.
Hazafelé az ablakon keresztül bámultam, ahogy a kőrösi lapály fényei elsuhannak mellettünk. Nem gondoltam semmire, csak arra, hogy végre nem kell a szatyrokat az ölemben tartanom. Persze a kanapé fele még mindig az övé, a lakás többi része meg szintén. De hát nem is szeretném másképp.
