Tizenkét éve történt, amikor még a szegedi közgazdasági szakközépiskolába jártam, másodéves voltam, és fogalmam sem volt, ki vagyok, mit keresek ezen a világon. Akkor még minden reggel ugyanaz volt: felkelés, kávé, kapkodás, és állandó késés a második óráról.
A Tisza Lajos körúton laktunk egy panelházban, onnan gyalog húsz perc volt az iskola. Az út a belvároson vezetett át, kirakatok, cukrászdák, ezért sosem siettem igazán – inkább az órák előtt lófráltam a Dugonics tér környékén. Aznap reggel is így indultam, fülhallgatóval a fülemben, félig ébren. Háromnegyed nyolc körül járhattam, épp a Kárász utca sarkánál.
Egy néni állított meg. Zöld kendő volt a fején, olyan furcsa, ódivatú darab, amilyet manapság senki nem hord. Kedves szemekkel nézett rám.
– Lányom, adj egy pénzérmét.
Nekem egy vasam sem volt, épp az utolsó ezresemet költöttem el buszjegyre előző nap. Ráförmedtem, hogy nincs nálam semmi. De ő nem tágított.
– Lányom, add ide azt az érmét, ami a hátizsákodban van.
Feldühödtem. Miféle joga van neki megmondani, honnan vegyek elő pénzt neki? De volt bennem még annyi udvariasság, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra – bár a nyelvem viszketett tőle. Kitaláltam valami okosat:
– Jó, odaadom, amim csak van, de mondja meg, hol keressem.
Aznap biztos voltam benne, hogy semmim nincs, úgyhogy kíváncsi voltam, hogy vág ki magából ebből a helyzetből.
– Nézz csak bele a hátizsákod jobb oldali zsebébe, lányom.
Abban a zsebben tollak és ceruzák voltak, semmi más. Előhúztam mindent, amikor hirtelen egy hideg, kerek tárgyat éreztem az ujjaim alatt. Kihúztam: egy ötforintos volt. Fogalmam sincs, hogyan került oda – azóta is kérdezgettem a családot, senki nem tudja.
Odanyújtottam a néninek az érmét, ő pedig, mintha szándékosan tenné, kicsúsztatta az ujjai közül.
– Bocsáss meg, lányom, vedd fel nekem, nehezen hajlok már.
Még mindig az érme rejtélyén gondolkodtam, ezért gondolkodás nélkül lehajoltam. És akkor egy dörrenés az utcáról a földre lökött.
Üvegcsörömpölés mindenhonnan, aztán néhány másodpercig dermesztő csend. A gyomrom összeszorult, ökölbe zártam a kezem az aszfalton, mintha úgy tarthatnám vissza, ami történt. Kinyitottam a szemem: semmi nem fájt, épségben voltam. Azonnal a néni jutott eszembe.
Amikor felemeltem a fejem, azt kívántam, bárcsak ne tettem volna: a néni nem volt sehol. A helyén, pontosan mellkasmagasságban egy betonvasrúd állt ki a fal repedéséből. A kezem magától nyúlt oda, ahol az imént még a kendője volt, mintha ott foghatnám meg a levegőt. A torkom összeszorult, nem jött ki hang belőle.
Az üvegszilánkok a bőrömbe fúródtak, de nem éreztem semmit, csak folyt a könnyem megállíthatatlanul. Nem tudom, meddig feküdtem ott az aszfalton. Emberek szedték le rólam az üvegdarabokat, valaki beszélt hozzám, de nem hallottam semmit.
Akkor jöttem rá, hogy teljesen elment a hallásom. Se szirénák, se hangok, se motorzúgás. Ráztam a fejem, próbáltam kihalászni valami hangot a csendből, hiába. Amikor jeleztem, hogy nem hallok, egy férfi finoman oldalra döntötte a fejem, és megütögette a fülem mellett. Visszatért – gyengén, de visszatért.
A férfi hangosan kérdezte, jól vagyok-e, fáj-e valami. Csak a fejemet ráztam, a szemem csukva tartottam. Amikor megkérdezte, fel tudok-e állni, végre mertem körülnézni: mellettem az utca tiszta volt, se vér, csak üveg és törmelék mindenhol.
Felálltam, és az első kérdésem az volt a járókelőkhöz, hová lett a néni.
– Milyen néni, kisasszony? Itt senki nem volt.
– Itt állt, koldult, adtam neki egy érmét, ő meg leejtette. Amikor lehajoltam felvenni, valami odébb dobott.
Mutattam a helyet, pontosan ott, ahol a vasrúd kiállt a falból. Az emberek elmosolyodtak, nyilván bolondnak néztek. Csak az a férfi, aki a fülemet ütögette, mondta komolyan:
– Bárhogy is volt, az a néni megmentette az életét. Ha nem hajol le, magát döfi át ez a vasdarab.
– Ha nem ő, ahogy mondja, továbbmentem volna, és nem látom ezt az egészet! – védtem magam, a hangom elcsuklott a mondat végén. – Elvette tőlem az utolsó fillérem, aztán még el is "ejtette".
Végignéztem az úton, de az érmét sehol nem találtam.
– Hová tartott, kisasszony? – kérdezte egy fiatalember.
– Az iskolába, arra – mutattam a kezemmel, és amikor megláttam, mi van előttem, megdermedtem.
Annyi romot még életemben nem láttam. Kiderült, egy épülő ház robbant fel a Kálvária sugárúton, alig kétszáz méterre onnan, ahol álltam. Tégla, betonelem, homok – mindent szanaszét szórt a robbanás. Két mentőt számoltam, ahogy közeledtek, hét-nyolc véres embert láttam az aszfalton feküdni.
– Szóval oda tartott? Jó, hogy nem ért oda. Nem is merem elképzelni, mi lett volna magával, és hogy sírnának most a szülei.
Ekkor kezdtem érteni az egész történet lényegét. Az a néni, az érme keresése, a leejtett pénz – mindez értem történt. De hová tűnt? Még egyszer körülnéztem, senkit nem találtam, aki hasonlított volna rá, a zöld, nevetséges kendő ugyanolyan hirtelen eltűnt, mint ahogy feltűnt. Csak egy gondolat maradt bennem, mintha valaki a fülembe súgta volna: "Köszönöm az érmét, lányom."
Nem mentem kórházba, visszamentem az iskolába – a harmadik óra biológia volt, azt imádtam, nem akartam kihagyni. Az osztályban mindenki kérdezgetett, mi történt, én pedig újra és újra elmeséltem. Otthon is elmondtam anyáméknak.
Amikor a zöld kendőt említettem, anyám gyanakodva kérdezte:
– A virágok rajta véletlenül nem sárga-kékek voltak?
– De igen, pontosan olyanok. És egy folt is volt a tetején, mintha vér lett volna.
Ettől anyám még idegesebb lett, és amikor mindenki elaludt, odajött hozzám:
– A dédnagymamád mentett meg téged. Neki volt ilyen kendője. Én ajándékoztam neki a születésnapjára, és kislány koromban jóddal összekentem. Ő nem akarta kitisztíttatni, csak annyit mondott, hogy most már erről a foltról fogják felismerni. Amikor meghalt, ebben a kendőben temettük el.
– Ő mentett meg. Menj el a templomba, mondj neki köszönetet.
Bár nem voltam vallásos, hallgattam anyámra, és elmentem a Dóm térre, a Fogadalmi templomba. Meggyújtottam egy gyertyát, és belenyomtam egy ötforintost a perselybe – ugyanolyat, mint amit annak idején a hátizsákomban találtam.
A technikum után szociális munkásként kezdtem dolgozni egy szegedi idősotthonban. A hallásom sosem tért teljesen vissza, a bal fülemben azóta is csak fojtott zúgást hallok néha. Minden reggel, mielőtt bemegyek a szobájukba teát vinni, megállok egy pillanatra az ajtóban, tálcán a bögrék még gőzölögnek, és csak annyit mondok magamban: "Köszönöm, hogy még itt vagytok."
