Bereczki Ferenc a bakonyi Sokorópátka felé tartó földúton már a tizedik gödörnél kezdte megbánni, hogy egyáltalán idáig eljött. A hathetes Toyota Land Cruiser minden zökkenőnél megrázkódott, a bokrok ágai végigkaristolták a karosszéria oldalát, a kerekek alól vastag porfelhő szállt fel a szélvédőig. Ferenc a kormányt markolva szitkozódott magában, próbálta kikerülni a legmélyebb kátyúkat.
„Mi a fenének jöttem én ide" – motyogta. „Ki vesz nyaralót ilyen isten háta mögötti helyen?"
Az ingatlanos pedig annyira biztatta a telefonban. Szép gerendaház, közvetlen a Cuha-patak partján, az ár meg szinte nevetséges, mert a tulajdonosnak sürgősen pénzre van szüksége. Ferenc meg is kérdezte akkor:
– Mi ez a sietség?
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát az ügynök. – Azt mondta, elköltözik valahova. A papírokkal minden rendben, azt már leellenőriztem.
Most itt zötyögött hát a rossz úton, és magában szidta az ügynököt is, saját magát is, amiért egyáltalán eszébe jutott nyaralót venni valahol messze a fővárosi zajtól. De amikor az autó kiért az erdőből, önkéntelenül lassított.
Előtte egy hatalmas rét terült el, a júniusi nap éppen rásütött. Mögötte megcsillant a patak – nem túl széles, tiszta vizű, homokos partú. Szinte a víz szélén, öreg nyírfák között állt egy régi, magas tetős gerendaház. A fa már régen megbarnult az időtől, mégis látszott, hogy valaki gondját viseli: a tornác frissen javított, az ablakkeretek szépen lefestve, a kerítés egyenes, sehol egy dőlt léc.
Ferenc lassított, aztán megállt a kapu előtt.
– Na – mondta félhangosan –, ezért az útért tényleg megéri.
Kiszállt, körülnézett. Csak a patak zubogott halkan a köveken, és valahonnan messziről egy tehén bőgése hallatszott. Odament a házhoz, hangosan bekiáltott:
– Van itthon valaki?
Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó. A küszöbön egy férfi jelent meg. Ferenc előrelépett, kezet akart nyújtani – aztán megtorpant.
A gazda alacsony termetű volt, kissé görnyedt, a homloka már erősen kopaszodott. Kockás ing volt rajta, kifakult farmer. Az arca cserzett, a szeme körül mély ráncok. De valami a tekintetében ismerős volt. Honnan?
– Jó napot – szólalt meg a férfi. – Bereczki úr? Az ügynök szólt, hogy jönnek.
A hang is ismerősnek tűnt. Kicsit rekedtes. És az a mozdulat, ahogy oldalra billentette a fejét beszéd közben. Meg ahogy az ujjaival az inge ujját babrálta.
Ferenc most alaposabban megnézte.
– Igen – mondta. – És magát… elnézést, hogy hívják?
– Halmágyi Zoltán vagyok. Zoli, ahogy régen.
És ebben a pillanatban Ferencnek beugrott.
Zoli. A győri általános iskola. Első pad az ablak mellett. Ötödiktől nyolcadikig jártak egy osztályba. Akkoriban Ferenc még csak a Feri volt, Bereczki Feri, akit mindenki ismert, mert erős volt, szemtelen és mindig ő vitte a szót. Az apja a városi útépítő vállalatnál volt vezető beosztásban, így Feri mindig új cuccokban járt, sose volt üres a zsebe, és mindenki köré gyűlt a szünetben.
Zoli Halmágyi az első padban ült. Vékony, sápadt, hallgatag fiú, fémkeretes szemüveggel, aminek az egyik szárát kék szigetelőszalag tartotta össze. Az anyja takarítónő volt ugyanabban az iskolában, apja nem volt. A ruháit másodkézből kapta, gyakran túl nagyot vagy túl kicsit. És dadogott – nem sokat, de amikor izgult, alig bírt kinyögni két szót egymás után.
A nyolcadikosok pedig kegyetlenek tudtak lenni.
Ferenc emlékezett rá, hogy ő vezette a bandát, amelyik Zolit szórakozásból „Zoli-Doli"-nak csúfolta, elrejtette a tollpiszkálóit, néha be sem engedte a foci közé, csak állva figyelte, ahogy a fiú próbál valamit mondani, aztán feladja. Egyszer, tavasszal, a folyosón kicsavarta a fiú kezéből a táskáját, és kiöntötte a füzeteit a lépcsőházba, csak hogy nevessen a többiekkel. Zoli akkor lehajolt, összeszedte, nem szólt semmit. Csak a füle vörösödött el.
Most, harminc évvel később, ugyanaz az ember állt előtte a saját tornácán, birtokosként, és mosolygott.
– Bejönne? – kérdezte Zoltán. – A feleségem mondta, hogy messziről jöttek, biztos szomjasak.
A ház belül meglepően rendezett volt: friss meszelés, fényesre suvickolt padló, az ablakpárkányon muskátlik. A konyhaasztalon egy kancsó hideg kútvíz és pár szelet kalács. Ferenc leült, próbálta úgy tenni, mintha nem emlékezne semmire, de a jobb kezével egyfolytában a pohár peremét dörzsölte, míg végül maga elé húzta az egészet, csak hogy legyen mit fogni.
– Miért adja el ilyen sürgősen? – kérdezte végül, csak hogy mondjon valamit.
Zoltán a konyhaablak felé nézett, ahonnan a patak csillogása látszott.
– Az édesanyám tavaly novemberben halt meg – mondta, dadogás nélkül, mintha az évek alatt ezt is levetkőzte volna. – Ez az ő háza volt, ő hagyta rám. De a családommal Győrben élünk már tíz éve, a lányomnak most kezdődik a gimnázium, a feleségem itt talált munkát egy ügyvédi irodánál. Ide már csak nyaranta jövünk, és az utóbbi két évben egyre ritkábban. A tetőt tavaly újra kellett csináltatni, az a pénz elfogyott, aztán jött egy műtét a lányomnál februárban – a térde, sportsérülés, kétmillió-hatszázezer forint csak a magánklinikán, mert az állami várólista tíz hónap lett volna. Szükségem van a pénzre, a ház meg csak áll itt üresen.
Semmi harag nem volt a hangjában. Se célzás. Mintha valóban csak egy sima ingatlanügyről beszélne egy idegennel.
Ferenc hallgatott egy sort, aztán megköszörülte a torkát.
– Zoli… emlékszel rám? Az iskolából?
Zoltán most ránézett, egyenesen a szemébe, először, mióta beléptek a házba.
– Emlékszem – mondta. – Bereczki Feri. Persze hogy emlékszem.
Kint egy kutya csaholt fel valahol a szomszéd portán, aztán elhallgatott. A hűtő zümmögött a sarokban, valaki – biztos a felesége – edénnyel csörömpölt a másik szobában.
– Nézd – kezdte Ferenc –, én akkor… hülye kölyök voltam. Nem is tudom, mit mondjak.
– Nem kell mondanod semmit – vágott közbe Zoltán, de nem élesen, inkább fáradtan. – Az régen volt. Túl vagyok rajta. Ha nem lennék túl rajta, nem hívtalak volna ide, hogy megnézd a házat.
– De akkor is furcsa – mondta Ferenc. – Hogy pont hozzám kerül ez az egész.
Zoltán a kalácsból tört egy darabot, forgatta az ujjai közt, nem ette meg.
– Tudod, mit gondoltam, amikor az ügynök megmondta a neved? Hogy fura vicc a sors. Vagy hogy pont ezért van értelme. Mert te most nem azt látod itt, akinek szétszórtad a füzeteit a lépcsőn. Egy embert látsz, akinek van háza, családja, munkája. Én meg nem azt a fiút látom benned, aki csúfolt – hanem valakit, aki jó pénzt ad egy jó házért, hogy a lányom számláját ki tudjam fizetni.
Ferenc a poharat nézte, a benne úszó jégkockát, ahogy lassan elolvad.
– Mennyit kérsz érte? – kérdezte.
– Az ügynök mondta, nem? Tizenkilenc millió forint. A piaci ár huszonnégy-huszonöt körül lenne, de nekem gyorsan kell.
Ferenc bólintott, aztán hirtelen elhatározással azt mondta:
– Huszonnégyet adok. Készpénzben, egy héten belül.
Zoltán felnézett, meglepetten.
– Nem kell ez neked. Megegyeztünk az árban, az ügynök…
– Nem az ügynökkel egyezek meg – szakította félbe Ferenc, és most először, amióta belépett ebbe a házba, egyenesen a régi osztálytársa szemébe nézett. – Veled egyezek meg. Huszonnégy millió. És kérek valamit cserébe, ami nem pénz.
– Micsodát?
Ferenc a kalácsmorzsákat söpörgette maga elé az asztalon, próbálta összerakni, mit is akar mondani.
– Hogy… amikor aláírjuk a papírokat… szólj a lányodnak. Nem kell nagy dolog legyen. Csak annyit, hogy… hogy volt itt egy ember, aki régen egy rohadék volt veled, és most bejött ide, és te kalácsot adtál neki. Ennyit mondj el neki. Nem kell hozzátenni semmit. Csak ezt. Ez az én… ez legyen az én részem.
Zoltán hosszan nézett rá, a morzsás asztallapot, aztán Ferenc arcát, majd bólintott egyet, és kezet nyújtott. A tenyere száraz volt és kemény, egy pillanatig túl erősen szorította.
Egy héttel később, a győri közjegyzői irodában, Ferenc kiállította a banki átutalást a teljes összegről, huszonnégymillió forintról, egyetlen tételben. A papírokat mindketten aláírták, Zoltán felesége is ott volt, a táskáját szorongatta az ölében, és amikor a nevét kellett beírnia tanúként, kétszer is elrontotta a dátumot.
Amikor kiléptek az irodából, Ferenc még egyszer megállt a lépcsőn.
– A tornácon lévő asztalt hagyd meg – mondta. – Azt, amelyiken a kalácsot ettük. Nem kell hozzá bútort vennem, ha az már ott van.
Zoltán elmosolyodott.
– Ott lesz – mondta. – De egy feltétellel: ha egyszer meghívsz oda minket kávéra, nem üzletelni jössz.
Ferenc bólintott, lement a lépcsőn, beült az autóba. A visszapillantó tükörben még látta, ahogy Zoltán a felesége vállára teszi a kezét, és mond neki valamit, amit nem lehetett hallani.
