Az első műszakom a Rákóczi és a Baross utca sarkán lévő önkiszolgáló étteremben novemberre esett, olyan estén, amikor párás lett az ablak, és az emberek inkább a takaró alatt maradtak otthon, mint hogy kimenjenek az esőbe. Huszonhárom éves voltam, most végeztem a vendéglátóiparin, és ez volt az első munkám diploma után — felszolgáló az esti műszakban egy helyen, ami vöröshagymától és régi fától illatozott.
Este kilenckor zártunk. Zárás előtt negyedórával egy vendég maradt a teremben — idős asszony szürke kabátban, az ablak mellett ült, kezében a csésze, ami már rég kihűlt. Odakint a szemközti gyógyszertár neonja villogott.
A tulajdonos, Ferenc bácsi, szűkszavú és inkább barátságtalan ember, odajött hozzám a pult mögül, arcán olyan kifejezéssel, mintha ecetet nyelt volna.
— Az a néni mindig így ül zárásig. Menj, mondd meg neki, hogy indulni kéne, zárunk.
Odamentem az asztalához. Nem vett észre rögtön — az ablak felé nézett, mintha várná, hogy valaki mindjárt elhalad a járdán.
— Elnézést, pár perc múlva zárunk. Hozhatok még valamit?
Megfordult. Halk hangja volt, kicsit el-elcsuklott.
— Csak várok… pedig tudom, hogy nem jön.
Megkérdeztem, kire vár.
— A fiamra — mondta, és erősebben fogta meg a csészét. — Ide jártunk együtt, amikor kicsi volt. Mindig ugyanazt kérte, almás pitét tejszínhabbal. Most már megvan a saját élete, a saját családja… elfelejtett engem.
Valami összeszorult bennem. Anyám kilencéves koromban halt meg, és az egész gyerekkorom egyfajta éhségben telt — nem ételre, hanem arra, hogy valaki éppen rám várjon. Kimondtam, magam sem tudom, miért, gondolkodás nélkül:
— Holnap szabadnapom van. Esetleg… esetleg megihatnánk együtt egy kávét, valahol a közelben?
Egy pillanatig rám nézett, mintha ellenőrizné, komolyan gondolom-e. Aztán beleegyezett.
Margitnak hívták. Egyedül élt egy bérházban a Thököly úton, harmadik emelet, lift nélkül, kilátással a teherpályaudvarra. Tizenegy órára beszéltük meg a szomszéd cukrászdában, ahol a kávé nyolcszáz forintba került, és porceláncsészében, aranycsíkos füllel szolgálták fel. Attól a naptól kezdve minden nap találkoztunk — néha egy órát, néha kettőt, a műszakom után.
Mesélt a fiatalságáról Csepelen, a férjéről, aki a gyárban dolgozott, és szívinfarktusban halt meg, amikor a fia tizenöt éves volt. Arról, hogyan nevelte fel egyedül a fiút, hogyan adta el a nagymamájától kapott arany láncot, hogy kifizesse a fiú szegedi egyetemi tanulmányait. A fiának most fuvarozó cége volt, két gyereke, egy felesége, aki — ahogy Margit mondta, harag nélkül, inkább fáradt beletörődéssel — "nem szeretett vidékre járni az anyósához".
Én elmeséltem neki a félelmeimet, hogy tartok tőle, senki sem fog emlékezni rám, az üres lakásról, ahová a műszak után hazamentem. Ő úgy hallgatott, ahogy addig soha senki — sietség nélkül, mindkét kezében a csészével, bólogatva a szavaim ütemére.
Elkezdett "kisfiamnak" szólítani. Én narancsot vittem neki a Lehel piacról, mert azt mondta, szereti az illatát télen. Egyszer egy régi CD-lejátszót vittem neki Zalatnay Sarolta dalaival, mert emlegette, hogy a férje ezeket énekelte neki. Sírt, amikor meghallotta az első hangokat.
Márciusban egyre gyakrabban lett beteg. Köhögés, ami nem múlt el, aztán légszomj. Bevittem a Péterfy Sándor utcai sürgősségire, egész éjjel egy műanyag széken ültem a folyosón, amíg az orvos ki nem mondta a szót, amit nem akartam hallani: tüdőrák, túl előrehaladott stádium a műtéthez.
Mellette maradtam. Átszerveztem a beosztásomat, Ferenc bácsi beleegyezett — talán még ő is megértette, bár nem szólt semmit, csak egyszer otthagyott az asztalomon egy szelet almás pitét, "a néninek az ablak mellől", uzsonnás papírba csomagolva.
Margit fia egyszer jött el, tíz percre, egy csokorral, amit valószínűleg a benzinkúton vett. Azt mondta, "az égvilágon semmi ideje nincs a cég miatt", homlokon csókolta, és elment. Margit nem szólt semmit, csak sokáig figyelte az ajtót, amögött eltűnt.
Április utolsó hetében, egy estén, amikor a folyosói tévében épp valami reggeli műsor ismétlése ment, kint pedig a nap lemenőben volt a kórház parkolója fölött, Margit megfogta a kezem. A bőre akkor már szinte átlátszó volt, az erek úgy látszottak, mint egy régi térképen.
— Lennél a fiam? — kérdezte.
Megszorítottam a kezét, ő pedig köhögni kezdett, és amikor kifújta magát, csak ennyit tudtam kinyögni:
— Te voltál nekem… akit sosem… — és nem bírtam befejezni, csak bólintottam, mert ő már úgyis tudta a többit.
Megöleltük egymást — óvatosan, mert fájt a bordája a köhögéstől —, és ez volt az utolsó búcsúnk. Hajnalban halt meg, amikor elbóbiskoltam a széken, a kezét fogva.
A temetésen csak a fia, a menye és én voltunk. A szertartás után a fia odajött, adni akart valamit — nem pénzt, csak egy kulcsot.
— Anyám két hónapja megváltoztatta a végrendeletét — mondta, a szemembe nem nézve. — Rád hagyta a Thököly úti lakást. A közjegyzőnél már minden készen van, elég, ha beviszed a személyidet.
Nem akartam azt a lakást. De elmentem a közjegyzőhöz, aláírtam, átvettem a kulcsokat — mert Margit ezt akarta volna, hogy ne utasítsam vissza, amit ő maga döntött el, amíg még dönthetett.
Ma a harmadik emeleten lakom, lift nélkül, kilátással a teherpályaudvarra. A tálalón ott áll a CD-lejátszó Zalatnay Sarolta dalaival. Amikor hazaérek a műszakból, beteszem a lemezt, kiöntöm a kávét, és leülök vele az ablak mellé, pont oda, ahol az ő széke állt — kint épp kigyulladnak a teherpályaudvar fényei, a kávé lassan kihűl a csészében, és a dal még mindig szól.
