Orsi épp a konyhában állt, kezében a gőzölgő bögrével, amikor Gábor hazaért. Lerúgta a cipőjét, ledobta a kabátját a székre, és olyan hétköznapi hangon szólt oda neki, mintha csak azt kérdezné, mi legyen a vacsora.
— Átküldtem a pénzt az asztalosnak.
Orsi megállt a mozdulat közepén. A kávé megremegett a bögrében.
— Milyen pénzt?
— A folyószámlánkról.
A folyószámla. Az a számla, amihez Orsi évek óta hozzá sem mert nyúlni, mert tudta: az az alap. A közös jövőjük. A kertes ház alapja, amiről az esküvő óta beszéltek. Az önerő.
Gábor levette a pólóját, bement a hálóba, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember csak úgy elutal hárommillió-nyolcszázezer forintot egy csütörtök délutánon.
— Ne haragudj, mennyit?
— Három-nyolcvanat.
Orsi lassan letette a bögrét. Nem csattant, nem tört össze semmi. Csak érezte, hogy valami belül megreccsen. Három és fél év. Három és fél év spórolás. Ő nem vett új kabátot tavaly. A cipőjét kétszer vitték el a suszterhez, mielőtt végleg beadta a kulcsot. Gábor a céges bónuszokat is mindig félrerakta — legalábbis ezt mondta.
— Gábor… te most viccelsz?
— A Máriának ötven éve lesz.
Orsi pislogott. Mária. Gábor édesanyja. A nő, aki soha nem felejtette el megjegyezni, hogy Orsi sósan főzi a húslevest. Hogy a függönyük színe túl sötét. Hogy egy normális meny nem dolgozik hétvégén.
— Az anyukádnak ötven éve lesz, és te vettél neki egy… egy bútort? Hárommillió-nyolcszázezerért?
— Nem bútor. Ez egy különleges darab. Cseresznyefából készült, faragott, a mesternek három hónapig tartott. Mária egész életében ilyenről álmodott. Tudod, milyen gyerekkora volt.
Orsi tudta. Mert Gábor minden egyes alkalommal elmondta, amikor a Máriának valami kellett. Amikor kifestették neki a panelt, az a gyerekkor miatt volt. Amikor Gábor elvitte nyaralni a Riviérára, az is a gyerekkor miatt volt. A Mária gyerekkora lassan nagyobb helyet foglalt el a házasságukban, mint a saját felnőtt életük.
— És velem ezt mikor beszélted meg?
Gábor a szemét forgatta. Pontosan ugyanúgy, mint máskor, ha Orsi szóba merte hozni, hogy talán a családi kassza nem az édesanyja magánbankszámlája.
— Tudtam, hogy ebből vita lesz.
— Szóval azért nem szóltál, mert tudtad, hogy vitám lesz?
— Orsi, ne csináld már. Egy évben egyszer van anyám szülinapja.
— Igen, meg egyszer névnapja, egyszer karácsony, egyszer anyák napja, és közben mindig valami váratlan nagy kiadás.
— Most tényleg irigykedni akarsz egy hatvanöt éves asszonyra?
Orsi szólni sem tudott. Mert itt nem az irigységről volt szó. Hanem arról, hogy Gábor fogta a három és fél év alatt összekuporgatott pénzt, és elköltötte egy óriási, faragott tálalószekrényre, ami még csak be sem fog férni Mária aprócska nappalijába. És mindezt anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna.
— A házunk? — kérdezte Orsi halkan. — Az önerő?
— Majd meglesz az is. Sietsz valahova?
— Három évet vártam, Gábor. Te meg egy délután alatt felélted.
— Ne túlozz. Még mindig van a számlán valami. Majd visszatöltjük.
Visszatöltjük. Orsi a falnak támaszkodott. Vissza. Három évig élt úgy, hogy egy forintot nem költött magára. A barátnői már nem is hívták vásárolni, mert tudták, hogy úgyis nemet mond. A szüleinek is egyre kínosabban magyarázta, hogy idén sincs pénz a közös nyaralásra. Minden fillér a jövőjükért ment. A házért, a kerttel, a terasszal, ahol majd nyaranta reggelizhetnek.
— Mikorra megbeszéltétek a szállítást? — kérdezte Orsi fásultan.
— Pénteken viszi a fuvaros. Anyám nem tud róla. Meglepetés lesz.
— Igen, egy három-nyolcvanas meglepetés.
Gábor leült az asztalhoz, és úgy nézett Orsira, mint egy sértett kisfiú, akitől elvették a játékát. Orsi ezt a pillantást ismerte. Mindig ezt kapta, ha a Mária szóba került. Gábor szemében az anyja minden kívánsága szent és sérthetetlen volt. Az asszony egyedül nevelte fel. Két műszakban dolgozott, hogy Gábornak legyen külön szobája, hogy egyetemre járhasson, hogy jobb élete legyen. Gábor ezt nem felejtette el. Csak azt felejtette el, hogy immár felesége is van.
—
Pénteken Orsi nem ment be az irodába. Azt mondta a főnökének, hogy migrénje van, ami részben igaz is volt. A feje valóban majd szétrobbant, mióta Gábor közölte az asztalosdíjat. Délután kettőkor állt meg a ház előtt a furgon. Orsi kinézett az ablakon. A tálalószekrényt hatalmas pokrócokba csavarva hozták, mintha valami múzeumi ereklyét szállítanának. Hat láb, faragott virágmotívumok, rézveretek. Gyönyörű volt, ezt Orsi is kénytelen volt elismerni.
Mária a kapuban állt, kezét az arca elé kapta. Zokogott. Gábor átölelte, és büszkén suttogta:
— Boldog szülinapot, anya.
Orsi a konyhából figyelte őket. Mária a könnyei között is vetett rá egy pillantást. Egy gyors, diadalmas pillantást, ami pontosan azt jelentette: „Látod? Engem választ.”
A szekrény persze nem fért be a nappaliba. A háromnegyedét elfoglalta, a fotel, amiben Mária évek óta tévézett, kiszorult a gangra. De Máriát ez egyáltalán nem zavarta. Csak simogatta a faragásokat, és azt hajtogatta: „Ilyen gyerekem nincs senkinek.”
Orsi aznap este nem vacsorázott. Gábor éjfél körül ért haza, arcán a jól végzett munka örömével. Orsi a sötétben ült a kanapén, és a telefonja képernyőjét bámulta. A netbank alkalmazás volt nyitva.
— Még mindig ezen pörögsz? — kérdezte Gábor fáradtan.
— Nem pörgök rajta. Nézem, hogy mennyink maradt.
— Majd kitalálunk valamit.
— Nem, Gábor. Ezt te már kitaláltad. Egyedül.
A férfi arca megfeszült. Soha nem viselte jól, ha Orsi visszabeszélt. Megszokta, hogy a felesége csendes, megértő, támogató. De Orsiból aznap este kifogyott a támogatás.
— Tudod, mitől félek a legjobban? — kérdezte Orsi. — Attól, hogy ez soha nem fog megváltozni. Hogy mindig anyád lesz az első. A mi közös életünk meg a maradék.
— Azt várod, hogy forduljak az anyám ellen?
— Azt várom, hogy néha rám is gondolj.
Gábor válaszolni akart, de Orsi felemelte a kezét.
— Várj. Előbb én mondok valamit. Amikor összeházasodtunk, azt hittem, partnerek leszünk. Aztán rájöttem, hogy a partnered anyád. Én csak a plusz jövedelem vagyok, aki segít finanszírozni a boldogságát.
Gábor arca elsápadt. Nem a dühtől. Hanem a felismeréstől, hogy ezek a szavak nem most születtek. Orsi ezt régóta hordozta magában.
—
Szombaton Orsi átment Zsófihoz. Zsófi volt az egyetlen barátnője, aki nem legyintett a Mária-témára, mert volt egy hasonló anyósa, aki azóta már ex-anyós. Ültek a teraszon, itták a rozét, és Zsófi egyszer csak megkérdezte:
— Őszintén: hányszor engedett neked Gábor az elmúlt három évben?
Orsi számolni kezdett. Aztán abbahagyta.
— Nem tudom. Talán soha.
— Akkor neked nincs házasságod. Csak szponzorszerződésed.
Orsi hazament, és elkezdte összepakolni a cuccait. Nem az összeset, csak a legfontosabbakat. A laptopot, a ruhák felét, a régi fényképeket. Gábor este találta a félig üres szekrény előtt.
— Mit csinálsz?
— Elmegyek anyuékhoz.
— Miért?
— Mert gondolkodnom kell.
Gábor leült az ágyra. A keze remegett. Orsi látta, hogy a férfi kezd összeomlani, és ez valahol fájt neki. De most nem engedhetett.
— Orsi… könyörgöm. Nem dobhatsz el mindent egy szekrény miatt.
— Ez nem a szekrényről szól, Gábor. Hanem arról, hogy soha nem kérdeztél meg. Hogy évek óta nem érzed, mennyire fáradok bele ebbe.
—
Két hétig Orsi a szüleinél lakott. Gábor naponta hívta. Először magyarázkodott, aztán könyörgött, végül elhallgatott. A harmadik hét elején egy levelet talált a postaládában. Gábor kézzel írta.
„Eladtam az autót és a motoromat. A számlán újra megvan a három-nyolcvan. De most már tudom, hogy ez kevés. Nem a pénzt akarom visszaadni. A bizalmadat. Ha adsz még egy esélyt, megígérem, hogy ezentúl közösen döntünk mindenről. Anyámmal beszéltem. Nehéz volt. De megmondtam neki, hogy ezt a határt nem léphetjük át többé.”
Orsi háromszor olvasta el a levelet. Aztán tárcsázta Gábor számát.
—
Mária először hetekig nem állt szóba a fiával. Aztán karácsonykor, egy kínos ebéd közepén, Orsi tányérja mellé csúsztatott egy kis dobozt. A dobozban egy ezüst karkötő volt, rajta két medalionnal: egyiken Gábor neve, másikon az Orsié.
— Talán ideje lett volna ezt már évekkel ezelőtt megtennem — mondta Mária halkan. — Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig tartott.
Orsi a karkötőt nézte. Szép volt. De ami szebb volt, az a pillantás, amit Gábor az anyjára vetett. Büszkeség volt benne. Nem azért, mert az anyja adott valamit. Hanem mert az anyja végre megértett valamit.
—
Egy évvel később Orsi és Gábor egy kis kertes házban ültek, amit közösen választottak ki. A nappaliban állt egy asztal. Gábor maga barkácsolta, tele hibákkal, görbe lábakkal. De ez az asztal az övék volt. Együtt fizették, együtt tervezték, együtt rakták össze.
A régi, faragott tálaló Mária nappalijában maradt. Gábor néha viccesen megjegyezte, hogy lehet, vissza kellene kérni, hiszen az került majdnem egy ház önerejébe. De Orsi csak nevetett.
— Hagyd meg neki, Gábor. Emlékeztetőnek. Hogy a szerelem és a kötelesség nem ugyanaz.
Aznap este, a saját kertjükben ülve, kezükben egy-egy pohár borral, Gábor halkan megkérdezte:
— Még mindig sajnálod azt a három évet?
Orsi a csillagokat nézte. Aztán a férjére mosolygott.
— Már nem. Mert az a három év vezetett el idáig. Csak most ne rontsd el.
Gábor felnevetett. Aztán átölelte a feleségét, és Orsi érezte, hogy ez az ölelés most más. Nem az az engesztelő, kapkodó mozdulat, mint régen. Hanem szilárd. Biztos. Mint amikor az ember végre hazaér.
A ház előtt egy rozsdás postaláda állt, rajta a nevük. Gábor ragasztotta fel, és Orsi a ragasztószagtól is boldog volt. Mert ez az egész az övék volt. És ezúttal senkinek sem kellett belőle semmit sem feláldozni.
