A lányom meghívott egy hétre a tengerhez. Úgy örültem, mint egy gyerek. Már előre láttam magam előtt a hosszú sétákat, a naplementét és a reggeli kávét a víz mellett.
Végül esténként az apartmanban ültem, almát szeleteltem az unokáknak, és hallgattam, ahogy az utcán mások nevetve térnek vissza a partról.
Ilonának hívnak, hatvankét éves vagyok, és három éve özvegy. A férjem halála után ritkán mozdultam ki Szolnokról. A lányom, Dóra Budapesten élt a férjével és két kisgyermekével.
Amikor közölte, hogy kibéreltek egy apartmant Horvátországban, és engem is elvinnének, új fürdőruhát vettem.
Az első nap együtt mentünk a partra. Boldog voltam.
Másnap reggel Dóra megkérdezte:
— Anya, mi Gáborral átmennénk Splitbe. Maradsz a gyerekekkel?
Természetesen igent mondtam.
Este üzenetet küldött, hogy hotelben alszanak. Három nap múlva tértek vissza, lebarnulva és vidáman.
Hoztak nekem egy hűtőmágnest.
— Aranyat érsz, anya.
Azt akartam mondani: nem aranyat akartam érni. Pihenni akartam.
A következő napokban én főztem, vittem a gyerekeket a strandra, mostam a homokos ruhákat és fektettem le őket.
Dóra és Gábor étterembe, kirándulni és esti sétákra mentek.
Egyik délután megkérdeztem:
— Ma este lemehetnék egyedül a kikötőbe?
Dóra összevonta a szemöldökét.
— Mi vacsorázni megyünk.
— Maradhatnátok egyszer ti a gyerekekkel.
— De most már hozzád szoktak.
— Nem dajka vagyok.
Gábor megszólalt:
— Azt hittük, örül, hogy az unokákkal lehet.
— Örülök. De nem úgy, hogy közben ti egész héten kettesben nyaraltok.
Dóra megsértődött.
— Ingyen elhoztunk a tengerhez.
— Az utat ti fizettétek. A pihenésemet én fizettem meg.
Este mégis elmentek.
Másnap hajnalban felkeltem és egyedül lesétáltam a partra. Kávét vettem, leültem a víz mellé, majd halat ebédeltem egy kis étteremben.
Amikor visszatértem, Dóra dühösen várt.
— Hol voltál?
— Nyaraltam.
— A gyerekek kerestek.
— Ott volt velük az anyjuk és az apjuk.
Gábor felelőtlenségnek nevezte, amit tettem.
— Két gyereket a szüleikkel hagytam. Ennél biztonságosabb helyet nehezen találnék.
Közöltem, hogy másnap hazautazom.
Dóra elsápadt.
— És velünk mi lesz?
— Együtt maradtok a saját gyerekeitekkel.
— Ez önzőség.
— Lehet. Hatvankét év alatt most először jutott eszembe, hogy nekem is lehet saját időm.
Hazafelé a buszon sírtam. Nem a döntésem miatt. Azért, mert rájöttem: én tanítottam meg Dórának, hogy rám mindig számíthat, de azt soha, hogy nekem is vannak határaim.
Hetekig nem beszéltünk.
Aztán felhívott, mert hétvégére segítség kellett.
— Nem tudok menni.
— Mi dolgod van?
— Találkozom a barátnőimmel.
— Ez fontosabb?
— Nem fontosabb. Egyszerűen az én tervem.
Dóra letette a telefont.
Később egyedül eljött hozzám.
— Beismerem, azért vittünk magunkkal, mert nem tudtunk volna bébiszittert fizetni.
— Ezt kellett volna mondanod.
— Attól féltem, nemet mondasz.
— Ezért nem adtál lehetőséget választani.
Hosszú hallgatás után bocsánatot kért.
A következő nyáron egy nyugdíjascsoporttal Szlovéniába utaztam. Minden nap azt csináltam, amit akartam. Egy este lefényképeztem a naplementét.
Dóra azt írta:
„Most tényleg pihenj.“
A hűtőmágnest kidobtam.
Nem a tengerre emlékeztetett.
Arra a hétre emlékeztetett, amikor megértettem, hogy a szeretet nem jelenti azt, hogy az időm, az erőm és a testem automatikusan másoké.
Nagymama maradtam.
Csak ingyenes szolgáltatás nem maradtam.