A férjem, István minden reggel negyed hétkor indult a kórházba. Én csak hallgattam, ahogy kávét tölt a termoszba, aztán kattan a zár. Tíz hónapja ugyanaz a műszak, ugyanaz az útvonal. A Sárga Rózsa utcából ki a Rákóczi térre, onnan a Tisza Lajos körúton végig, híd, lámpa, híd.
Nem vezetett rosszul, de az idegei az utóbbi időben kikoptak. Én nem ültem mellette, mégis tudtam: valami a parkolóban elkezdte enni. Minden este hét perccel később ért haza, mint azelőtt, és a kulcsot kétszer próbálta a zárba, annyira görcsösen szorította. Aztán egy csütörtökön letette a táskáját a konyhaszekrényre, és azt mondta:
– Van egy ezüst Toyota a klinika előtt. Minden reggel ott áll a bejárattól három méterre. Mintha odaragasztották volna.
Megkérdeztem, miért nem áll oda ő, ha egyszer ott van a hely és ő ér oda előbb. Rám nézett, ahogy a szemüvegét tette az asztal sarkára, és a halántékát kezdte dörzsölni.
– Mert nem az enyém az a hely, Erzsi. Ott betegek szállnak ki. Olyanok, akik maguktól nem tudnak elmenni a kapuig. Én el tudok sétálni a túlsó sarokig.
Nem kérdeztem többet. István ilyen: ha eldönti, hogy egy dolog nem az övé, akkor azt nem veszi el, akkor sem, ha senki nem kéri rajta számon.
Egy héttel később este később jött, mint bármikor. A cipőjén sár volt, a pulóvere ujja elszakadva.
– Mi történt? – tettem elé a levest, de nem nyúlt hozzá.
Azt mondta, az ezüst Toyota sofőrje megint ott parkolt a főbejáratnál. Ezúttal egy nőt hozott, talán az anyját, aki mankóval szállt ki. A sofőr kiabált vele, hogy siessen, mert lejár a bérlet. A nő elejtette a mankót. István felvette, odaadta.
– És tudod, mit csinált a fiatalember? Rám dudált. Rá a kórház előtt. Hogy álljak odébb a kocsimmal, mert nem fér ki.
Hallgattam.
– Negyvenkét fokos láza volt annak a nőnek. A homloka csupa verejték. A fia meg az órát nézte.
Akkor nem szólt semmit többet. Megvacsorázott, lefeküdt. Én a konyhában ültem, és a saját kezemet bámultam, ahogy az asztalon nyugszik. Nem mintha tehettem volna valamit. Az ilyesmit nem lehet megbeszélni. Az ilyesmit vagy megtanulja valaki magától, vagy nem tanulja meg soha.
Másnap reggel, mikor István elment, felhívtam a lányomat, Katalint. Ő Pesten él, egy irodaházban dolgozik. Nem mondtam el neki, mi bánt. Csak megkérdeztem, mi a véleménye arról, ha az ember csendben eltűri, hogy valaki elfoglalja, ami nem jár neki.
– Anyu, ez nem a te problémád – mondta, és közben a háttérben a kávégép zúgott. – Aki enged, az nem hős. Az csak enged.
Letettem. Ő nem tudja, milyen az, amikor egy ember hajnalban elindul, és azon jár az esze, hová áll.
Eltelt három hét. A férjem már nem hét perccel, hanem huszonhárommal járt haza később. A vérnyomása felment. Az orvos gyógyszert írt fel neki, ő meg csak annyit mondott, hogy a gyógyszertár előtt is tilos parkolni.
Egyszer megkért, menjek el vele a kórházba. Évente kétszer szoktam elkísérni, mikor a kontrollvizsgálat van. Aznap nem volt semmi dolgom, hát mentem. Ő vezetett, a rádió halkan szólt. Mikor befordultunk a Kálvária sugárútra, megláttam az ezüst Toyotát. Ott állt, ahol máskor. A bejárat előtt. A szélvédőjén egy új matrica fityegett.
A férjem rám nézett.
– Látod?
Bólintottam. Csak annyit feleltem:
– Állj a sarkon túlra, István.
Megállt. Kiszálltam, és ahogy elindultam a portásfülke felé, hátranéztem. Az ezüst Toyota kigyulladt, és a fiatalember kiállt a járdára, telefonált, nevetett valamin, aztán visszaült a volán mögé.
Bementem a kórházba. A férjem elment vérvételre. A váróban ültem, és egy idős nő mellettem a fia gyógyszereiről magyarázott. Odakint az a fiatalember még mindig telefonált.
Aznap este Katalin felhívott. Azt mondta, beszélt egy ügyvédnővel, egy barátnője ismerősével. Hogy ha valaki jogtalanul foglal el parkolóhelyet, azt be lehet jelenteni a közterület-felügyeletnél. Adott egy számot.
Nem hívtam fel.
Ehelyett másnap, mikor István bement a műszakba, fogtam a szatyromat, és elgyalogoltam a kórházhoz. Nem messze laktunk, húsz percnyire. Megkerestem az ezüst Toyotát.
A hátsó ülésen gyerekülés. Az anyósülésen orvosi papírok. A visszapillantó tükörön egy piros szalag – tán szerencsehozónak.
Kinyitottam a táskámat, és elővettem belőle egy fehér kréta darabot, amit a játszótérről hoztam a múltkor az unokámtól. Leültem a járda szélére, és írni kezdtem az aszfaltra, közvetlenül a Toyota elé, betűről betűre, nem kapkodva:
„Ez a hely a betegeké. Ők nem tudnak messziről jönni. Te el tudsz sétálni. Parkolj távolabb.”
Aztán felegyenesedtem, leporoltam a térdemet, és otthagytam a krétát a szegélyen. Egy varjú szállt le a szemközti fa ágára, nézte egy darabig a felírt betűket, aztán elrepült. A levegő hűvös volt, az a fajta, ami a Tisza felől jön, és a hidak alatt megbújik.
Délután, mikor a férjem hazaért, a kezében egy összehajtott papírlap volt.
– Ezt tűzték a portásfülkére – mondta, és leült az előszobában, a cipőjét le sem véve. – A fiatalember, az ezüst Toyotás, bement a főigazgatóhoz. Azt mondta, valaki megrongálta az autóját, és hogy a felvétel alapján nő volt, aki a járda elé írt.
Nem szóltam.
– A portás megkérdezte tőle, hogy állt-e ott jogszerűen. Mert az a hely a mozgáskorlátozottaknak van fenntartva. Felfestés nincs, de a tábla ott áll a bejáratnál. A fiatalember azt mondta, ő nem látta.
István rám nézett. Aztán a papírlapot az asztalra tette.
– Azt mondta, feljelenti, aki írt. A kamera szerint egy nő, szürke kabátban, fekete táskával. Azt mondta, reggel óta nem tudja kivinni az anyját a kocsiba, mert a földön lévő szöveg miatt mindenki megbámulja őket.
Felálltam, és kivettem a hűtőből a tegnapi krumplifőzeléket. Megmelegítettem. Közben azon járt az agyam, hogy a férjem tudja-e, hogy én voltam. De nem kérdezte. Csak ült, és a bejárati ajtó kilincsét bámulta.
Aztán másnap reggel ő maga ment le. Nem egyedül. Vitte a szerszámosládát, amit a nagybátyjától örökölt. A kórház előtt a járda mellett volt egy régi, rozsdás fémtábla, ami a falnak dőlt. A férjem kiegyenesítette, a csavarokat meghúzta, a betűket lemosta. Aztán a saját kezével állította a bejárat mellé.
Azon a napon, este, a fiatalember megjelent az autójával. Láttam, mert én akkor a patika előtt álltam, az utca túloldalán. A férfi kiszállt, a táblát nézte. A felirat most már a teljes szélességben, friss festékkel, a bejárat mellett állt:
„Kórházi főbejárat. Gépjárművel várakozni tilos. Kivétel: szállító járművek és mozgássérültek részére.”
A fiatalember beült, felgyújtotta a motort, és kihajtott a Kálvária sugárútra. Nem állt meg. Nem szólt semmit. Csak nézte a táblát, aztán elhúzott.
Aznap este, mikor István lefeküdt, én még kimentem a konyhába. A fiókban ott volt a papír, amit a portásfülkéről hozott. Rajta a fiatalember neve és telefonszáma, ahogy egy panasz űrlapon megadta.
Fogtam a papírt, és betettem a sparhelt aljába, a hamu közé. Aztán rágyújtottam a gázlángot, és addig tartottam a papírlapot, amíg a széle megbarnult, a név eltűnt, a telefonszám összezsugorodott. A hamut egy konzervdobozba söpörtem, abba a borsóskonzervbe, amit az unokám festett tele virágokkal.
Azóta eltelt két hónap. A parkolóhely a bejáratnál üresen áll. Az ezüst Toyota a második utcában parkol, a mozgássérült-tábla mögött, de mindig a legtávolabbi sávban. A férjem hetente egyszer kisétál, és ellenőrzi, hogy a csavarok nem lazultak-e. Azt mondja, ha esik, a festék folyik, de az nem baj. A fedőréteget majd tavasszal kenjük át.
Néha, ha korán megyek a piacra, látom a fiatalembert, ahogy az anyját beülteti az autóba. Most már nyugodtan. Nem dudál. Az anyja mankóját ő teszi a csomagtartóba, és az ajtót is ő hajtja be, mielőtt elindulnának.
Ma reggel a férjem azt mondta, a portás elmesélte: az a fiatalember fizetett a kórház parkolójának rendbetételére. Nem sokat. Negyvenháromezer forintot. Annyi éppen elég volt két zsák mészre és egy doboz fényezőre. A felfestés miatt. Hogy a hely, ami a betegeké, tisztán látszódjék.
István kivette a kávét a termoszból, beleöntötte a csészémbe is, aztán visszacsavarta a kupakot. A csavar halkat kattant, ahogy záródott.
– Holnap is ugyanígy indulok – mondta. – Negyed hétkor.
Bólintottam, és a csészémbe néztem, ahogy a gőz felszáll, és eloszlik a konyha hűvös levegőjében.
