A szolnoki sportcsarnok fűtése nem bírja a szeptember eleji hideget, és Kálmán Fekete a bemelegítő teremben lehelettel próbálja megolvasztani az ujjait, mielőtt felkötné a csuklóit. A rúd 142,5 kilónál van beállítva — ez a második kísérlete guggolásban, ez dönti el, hogy egyáltalán belefér-e a mesteri normába a harmadik előtt. A jobb térde alatt egy tompa, meleg lüktetés dolgozik, amit három hete próbál nem észrevenni.
— Fekete, két perc — mondja a hangosbemondó, és a hang végigfut a betonpadlón, fel a lelátóig, ahol Barbara ül egy termosszal a térdén.
Hat hónapja még arról volt szó, hogy Kálmán egyáltalán fel tud-e kelni reggel hat előtt anélkül, hogy a szemhéja ólomból lenne. Éjszakai gazdasági elemzések, felesége műszakváltásai, egy hitel, ami minden hónap huszadikán megszorította a torkát — ez volt az élete a soproni könyvelőirodában. Aztán a cég átszervezett, Kálmánt nyugodtabb pozícióba tették, a felesége munkarendje is enyhült, a gyerekek Fertődön töltötték a nyarat a nagymamánál. És egyik nap arra ébredt, hogy nem fáradt. Hogy van egy szombatja, ami tényleg szombat, nem a következő heti tűzoltás előszobája.
Az űr, ami a kimerültség helyén maradt, követelt valamit.
A Deák téri konditerem recepciósa, Zsófia, aki a pulton mindig ugyanazt az energiaitalt tartotta, mesélt neki egy Boros Attila nevű edzőről, aki hetente kétszer tartott csoportos edzést a hátsó teremben. Ott volt egy repedt tükör az egyik sarokban — senki nem javította meg, mert "szerencsét hoz", mondták. Attila ordított, ha valaki rossz technikával guggolt, és soha nem dicsért félig semmit. De tudott valamit, amit Kálmán meg akart tanulni.
— Mesteri fokozat — mondta neki két hét múlva Nagy Judit, a regionális versenyszervező, aki maga is versenyzett fiatalabban, mielőtt a térde feladta. — Alatta a kandidátusi szint. Súlycsoportok, versenynaptár. Magának, ebben a testsúlyban, guggolásban körülbelül 150 kiló kell hozzá.
Kálmán bólintott, és valami megmozdult benne, amit tizennyolc éve nem érzett — egy gimnazista fiú emléke, aki egyszer azt mondta magának, hogy egyszer majd versenyezni fog. Aztán jött az egyetem, a munka, a hitel, a gyerekek, és az álom egy fiók aljára csúszott, egy Fradi-mez mellé, amit már ki sem hordott.
Harmincnégy évesen, két gyerek apjaként, egy 2011-es Suzuki Swift tulajdonosaként, ami minden hidegindításnál köhögött egyet, mielőtt beindult, meghozta a döntést: kihasználja ezt a szűk ablakot, amíg tart.
*
A győri csarnok betonpadlóján visszhangzott minden csattanás, ahogy a tárcsákat le-fel rakták a rúdra. Kálmán első versenye szeptember elején volt. Fekvenyomásban 92,5 kilóval teljesítette a kandidátusi normát — a harmadik kísérlet volt, a rúd remegett a mellkasán az utolsó centiméteren, aztán feltolta, és a bíró három fehér lámpát gyújtott. Guggolásban is meglett a kandidátusi szint. Barbara a lelátóról integetett, a gyerekek Fertődről telefonon nézték a videót.
Két hét múlva Kecskeméten már mást akart. A 155 kilós guggolás volt a mesteri szint küszöbe. Amikor felment a helyszínre, a keze remegett a magnéziumtól, nem az idegességtől — legalábbis ezt mondta magának. Leguggolt, a combja párhuzamosba ért, és amikor felállt, valami megreccsent a térdében. Nem fájdalom volt, inkább egy figyelmeztető kattanás. A fehér lámpák mégis kigyulladtak mind a háromnál.
A dobogó mögött Judit odajött hozzá egy pohár vízzel.
— Na, most már tényleg nem hagyhatod abba — mondta, és a szeme sarkában volt valami, ami arra emlékeztette Kálmánt, hogy Juditnak is volt egyszer egy térde, ami nem bírta tovább.
Aznap este Barbara a konyhaasztalnál ülve nézte, ahogy Kálmán egy füzetbe írja a következő heti étrendjét — zabkása, csirkemell, a hűtőben egy doboz túró, amit néha ő maga evett meg csak azért, hogy piszkálja a férjét.
— Miért most, amikor végre lenne időd pihenni? — kérdezte.
Kálmán nem válaszolt rögtön. A füzet szélét igazgatta, amíg egyenes nem lett a papír a asztal szélével.
— Mert ha most nem, akkor mikor?
Barbara nem vitatkozott. Letette elé a teáscsészét, és leült mellé, hogy megnézze a listát.
*
Most, Szolnokon, a bemelegítő teremben Attila a csuklóját nézi, nem a szemét.
— A második kísérletnél ne told ki a térdet befelé — mondja. — Éreztem tegnap az edzésen, hogy kifelé akar menni.
— Tudom.
— Ha fáj, leállunk. Nincs mesteri szint, ami megéri, hogy műteni kelljen.
Kálmán bólint egyszer, aztán kimegy a versenyterembe. A csarnok zúgása másképp hangzik, mint Győrben vagy Kecskeméten — több a néző, valaki dobol a lelátó korlátján, egy gyerek sír valahol hátul. A rudat már beállították 142,5-re.
Leáll alá. A vasat érzi a nyakszirtjén, hideg és kemény. A bíró int. Kálmán kilép a bakból, megáll, vesz egy levegőt, ami mélyebbre megy, mint bármelyik levegő az elmúlt fél évben.
Le. A combja párhuzamosba ér, a térde recseg, de nem hasít bele semmi. Fel — és a comb izma remeg az utolsó tíz centin, a rúd imbolyog egy pillanatra a válla fölött, aztán megáll.
Három fehér lámpa.
A harmadik kísérletnél 150 kilót raknak a rúdra. Ez az, ami a mesteri szintet jelenti ebben a súlycsoportban. Kálmán a bakhoz lép, és a szeme sarkából látja Barbarát a lelátón, a termoszt már nem tartja, csak ül előrehajolva, a könyöke a térdén.
A rúd nehezebb, mint bármi eddig aznap. Leguggol — és ott, a legalján, a combja és a lábszára közötti szögben, valami megint megreccsen, ugyanaz a kattanás, mint Kecskeméten, csak most hangosabb, mintha a csontban hallaná, nem csak érezné. Egy törtmásodpercig nem tudja, felfelé indul-e egyáltalán.
Aztán felfelé indul.
A comb remeg, a hát ível, a rúd egy centit oldalra csúszik, Kálmán korrigál, a lába megfeszül a talpán, és amikor kiegyenesedik, a csarnok zúgása hirtelen zajjá válik — valaki felkiált a lelátón, Attila ökle a levegőbe lendül a bakok mögött.
Három fehér lámpa.
Kálmán leteszi a rudat, a bakra akasztja, és csak áll ott egy pillanatig, a kezét a combjára támasztva, a térdében a lüktetés most már határozottan jelentkezik, de valahogy távolinak tűnik, mintha máséhoz tartozna.
Barbara lejön a lelátóról, átvágva a bemelegítő termen, és amikor odaér, nem mond semmit — csak a kezébe nyomja a termosz kupakját, tele forró teával, és leül mellé a padra, ahogy azon a vasárnap estén is tette a konyhaasztalnál.
Attila odalép, megnézi a térdét, benyomja két ujjal az oldalát.
— Holnap orvoshoz mész — mondja, nem kérdezi.
— Tudom.
A repedt tükör Sopronban, amit Attila terme senki nem javított meg, mert szerencsét hoz, most kilométerekre van innen. Kálmán mégis maga előtt látja egy pillanatra — a saját tükörképét benne, kettétörve, két külön darabban, mintha az egyik fele még mindig az az ember lenne, aki éjfélig a számlákat böngészte a laptopon, a másik meg az, aki most a padon ül, tea gőzét fújja, és a combizmában még mindig ott remeg a súly emléke.
