A szerkesztőségből két órával korábban ért haza Nóra – a korrektor megbetegedett, a lapszámot így is másnapra kellett halasztani. A villamoson, a Lehel tér és Újpest-központ között még azon járatta az agyát, hogy főz valami rendeset, hogy talán végre megnézik Bálinttal azt a sorozatot, amire egy hónapja nem maradt estéjük.
A kulcs megakadt a zárban. Nem teljesen – mintha valaki már nyitotta volna belülről, és nem fordította volna végig.
Az előszobában ismeretlen bokacsizma állt. Harminchetes, barna, csattal, olyan, amilyet Nóra soha nem venne meg. A konyhából pirított hagyma illata szűrődött ki, meg egy tévéfőzőműsor hangja – ugyanaz, amelyik az anyósánál is mindig ment.
– Bálint?
– Itt vagyunk – felelte nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Az ő konyhapultjánál, az ő pöttyös kötényében Bálint anyja, Ildikó állt, és abban a lábosban kavargatott, amelyet Nóra az IKEA-ban vett tizenkétezer forintért, mert sokáig vacillált, hogy megengedhetik-e maguknak azt a szériát.
– Á, itt vagy – mondta Ildikó, meg sem fordulva. – Jó, hogy itt vagy. Itt háziasszony nélkül meg sem mozdul semmi.
Nóra letette a táskát a padlóra. Nem rögtön érzett dühöt – valami józanabbat, hidegebbet. Csodálkozást, hogy valaki ilyen könnyen átlépi más küszöbét, mintha a homlokára lenne írva: be lehet jönni.
– Maga hogyan jutott be?
– Bálint adott kulcsot. Hogy rájuk pillanthassak, ha nem vagytok itthon. Ellenőrizzem, nem tátong-e üresen a hűtő.
Nóra Bálintra pillantott. A konyhaajtóban állt, ugyanabban a három napja viselt pólóban, azzal az arccal, mint egy fiú, akit valami olyan dolgon értek, ami az ő szemében nem is számított véteknek.
– Kulcsot adtál neki a lakásunkhoz.
– Nóra, ugyan már. Az anyám. Csak segíteni akar, te állandóan a szerkesztőségben vagy, én hétig a szervizben…
– Nem kérdeztem, miért. Azt kérdeztem, adtál-e neki kulcsot nélkülem.
Túl sokáig hallgatott.
Ez az újpesti lakás – negyvenkét négyzetméter, második emelet, keletre néző erkély – az övé volt. Nem a tulajdoni lap értelmében, mert a hitelt közösen vették fel, hanem úgy, ahogy éjszakákon át az Excel fölött görnyedt, számolta a törlesztőket, ahogy szombat délelőttökön az OBI-ban festékpróbákat válogatott, ahányszor azt mondta magának, hogy „még fél év” a balatoni hétvége helyett. Ez a lakás volt a csendes győzelme mindazok fölött, akik azt mondták, egy szabadúszó újságíró soha nem bír el hitelt állás nélkül.
– Ildikó – mondta Nóra, és helyet foglalt az asztalnál, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. – Tegye le a kulcsot az asztalra, és menjen haza.
Ildikó akkorát csapott a kanállal, mintha gongot ütött volna.
– Tessék? Én itt ebédet főzök kettőtökre, te meg kidobsz, mint valami betolakodót?
– Maga betolakodó. Az én házamban, meghívás nélkül.
– A te házadban? – Ildikó szárazon, orrhangon nevetett. – Bálint meg mi, bútor?
– Bálint az elmúlt két évben havi nyolcvanezer forintot fizetett ezért a lakásért. Én a többit. Akkor mondja meg, mennyi a többi.
Bálint összeszorította a száját.
– Ez nem pénzkérdés, Nóra…
– Pontosan pénzkérdés – vágott közbe. – És tiszteletkérdés. Nálatok a család pontosan ott kezdődik, ahol nálam véget ér a türelem.
Az ablakon túl a ház előtti téren két földszinti szomszédasszony tartotta szokásos tanácskozását a berkenye alatti padon, valaki új autóját tárgyalva. Nóra régebben szerette ezt a látványt – most úgy érezte magát, mint hal az akváriumban, amelyet valaki polcra tett, és elfelejtett lefedni.
Ildikó lehúzta a kötényt, odadobta egy székre.
– Látom, itt semmit nem lehet mondani. Bálint, én megyek. De jegyezd meg – az ilyen nőket az élet hamar megtanítja szerénységre.
Úgy vágta be az ajtót, hogy beleremegett a képkeret a beköltözési bulin készült fotóval. A keretet maga Nóra választotta. Bálint akkor azt mondta: „mindegy, csak gyorsan legyen meg”.
A lépcsőházban még percekig hallatszottak Ildikó léptei, aztán elhaltak.
Bálint körbejárta a konyhaasztalt, leült Nórával szemben, és a tenyerébe temette az arcát. Nem szólt semmit, csak az ujjai között figyelte, ahogy Nóra a kihűlt tea csészéjét forgatja az abroszon, kört rajzolva vele, mintha ki akarná mérni, mekkora is ez a konyha valójában.
– Nem gondoltam, hogy ekkora ügy lesz belőle – szólalt meg végül Bálint. – Anyám mindig is bejárt hozzánk, amikor a régi lakásban laktunk…
– A régi lakás a te neveden volt, Bálint. Ez a kettőnké. És pontosan ez a különbség, amit sosem akartál meglátni.
– Szóval most azt akarod mondani, hogy nekem itt semmi jogom nincs a saját anyámhoz?
– Nem. Azt akarom mondani, hogy neked nincs jogod eldönteni helyettem, ki jár be az otthonomba, amíg én dolgozom. Ez nem az anyádról szól. Rólad szól. Arról, hogy két éve mindig könnyebb volt beleegyezned abba, amit ő akar, mint szembenézni azzal, hogy nekem is van szavam.
Bálint felnézett, a szeme vörös volt a fáradtságtól vagy a szégyentől, talán mindkettőtől.
– És most mi legyen? Elváljunk emiatt egy kulcs miatt?
– Nem egy kulcs miatt. Amiatt, amit a kulcs jelent. Hogy amikor választanod kell közte és köztem, mindig ő nyer, mert nálad az a könnyebb út. Én nem akarok könnyebb út lenni valaki mellett, Bálint. Azt akarom, hogy döntést hozz.
Csend ereszkedett a konyhára, olyan, amit nem a szavak hiánya, hanem a szavak súlya szült. Az ablakon túl a berkenye alatti pad már üres volt, a szomszédasszonyok hazamentek vacsorázni.
– Mit kérsz tőlem? – kérdezte Bálint, és a hangja most már nem volt olyan magabiztos, mint korábban a konyhaajtóban.
– Azt kérem, hogy holnap elkérd tőle a kulcsot. Nem a jövő héten, nem majd, ha ráérsz. Holnap. És hogy leüljünk, te meg én, és megbeszéljük, mi ennek a lakásnak, meg ennek a kapcsolatnak a szabálya. Mert eddig úgy éltünk, mintha ez magától értetődne. Nem értetődik magától.
Bálint bólintás helyett csak annyit mondott: „Rendben.” Aztán felállt, odament a fiókos szekrényhez, kihúzta azt a fiókot, ahol a tartalék kulcsokat tartották, és belenézett – üres volt, hiszen az egyetlen extra kulcscsomó most valahol Ildikó táskájában csörgött, útban Angyalföld felé.
– Holnap reggel elmegyek hozzá, mielőtt munkába indulok – mondta. – Visszaveszem a kulcsot. És bocsánatot kérek tőled, nem tőle.
Nóra nem felelt azonnal. Fogta a csészét, kiöntötte a kihűlt teát a mosogatóba, kiöblítette, és a csepegtetőre tette, pontosan oda, ahová mindig szokta.
– Rendben – mondta végül. – De ha legközelebb bárkinek kulcsot adsz ehhez az ajtóhoz, nekem szólsz előtte. Nem utána magyarázod meg.
– Megígérem.
Másnap este, amikor Nóra hazaért a szerkesztőségből, az előszobaasztalon egy kulcs feküdt – Ildikóé, letéve, mellette egy cetli Bálint kézírásával: „Visszavettem. Bocsánat.” Nóra levette a kabátját, felakasztotta, aztán fogta a kulcsot, és betette a fiókba, a többi közé, ahol a helye volt. Becsukta a fiókot, és a kattanás úgy hangzott, mint egy pont a mondat végén.
