Az ostorpattogás elhalt a füredi villa kertkapujánál, aztán csak a szüntelen szeptemberi eső dobolt a cserépereszen. Bereczki Ödön három napja figyelte ezt az esőt, és három napja gyűlölte, mert a Balaton felőli út olyan sárrá ázott, hogy egy hintó tengelyig süppedt volna belé.
Ő mégis jött. Hat ló, sárral fröcskölve, egy hercegi címerrel a kocsiajtón, amit alig lehetett kivenni a mocsoktól.
— Itt van — mondta Ödön, és a hangja úgy hullott a szalonba, mint kő a csendes vízbe.
A három lánya már a helyén állt. Ilona, a legidősebb, a kandalló mellett ült, a tűz fénye az útifűzött barna hajába szőtt aranyszálakon csillant. Kezében egy hímzés, amin hetek óta nem dolgozott — puszta kellék. Huszonhat éves volt, és pontosan tudta, mi forog kockán ezen a délutánon.
— Látszik már a címer a kocsin, apám? — kérdezte, fel sem nézve a vászonból.
— Sár! — csattant fel Ödön. — Csupa sár, de a címer alatta ott van! Hat lovat csak egy herceg mer beleereszteni ebbe a pocsolyás útba!
A bársonypamlagon Jolán lapozott egyet a francia verseskötetében. Nem beszélt igazán jól franciául, de a kötet jól mutatott az ölében. Ő volt a középső lány — ha Ilona a szépség, akkor Jolán az esz. Idézett bárkinek parlamenti vitákat, zongorázott olyan pontossággal, hogy az embernek a foga is belesajdult.
— Nyugodjon meg, apám — dünnyögte Jolán, nyálazott ujjal fordítva a lapot. — Ha csuromvizesre izzadja magát, mire őkegyelmessége átlépi a küszöböt, azt hiszi majd, kétségbe vagyunk esve.
— Kétségbe is vagyunk! — mordult fel Ödön az ablaktól elfordulva. — A tetőt az emeleten már csak a Jóisten tartja! A bérlők nem fizetnek! Ha egyikőtök sem köt üzletet őkegyelmességével, hamarosan a lovainkat fogjuk megenni!
A tálalószekrény mellett Boróka állt szótlanul. Húszéves volt, se Ilona vonzó arcvonásaival, se Jolán éles nyelvével nem büszkélkedhetett. Szürke ruhája nem a saját választása volt — a varrónő egyszerűen kifogyott a jó anyagból, miután a nővérei ruháit megvarrta, és csak a legszürkébb szövet maradt a legkisebbnek.
Boróka most éppen a teáskészletet rendezgette. Az ezüst kannát, a fecskemintás porceláncsészéket, amiket még a nagyanyjától örököltek. A hüvelykujjával egy foltot dörzsölt le az egyik csészealjról.
Lent, a bejáratnál megnyikordultak a tölgyfa ajtók. Csizmák koppantak a márványon.
— Helyekre! — sziszegte Ödön, végigsimított gyérülő haján, és kiment a folyosóra, hogy üdvözölje a family jövőjét jelentő vendéget.
Boróka hátrébb lépett, bele a nehéz bársonyfüggöny árnyékába. Onnan figyelte a nővéreit. Ilona az arcát csípte, két piros foltot hagyva rajta, ami tökéletesen utánozta a fiatalos pírt. Jolán becsukta a könyvét, egy ujját a lapok közé dugva, mintha épp csak megzavarták volna.
Aztán belépett a szobába Radnóthy Kázmér herceg.
Nem úgy nézett ki, mint aki fél Somogy vármegyét birtokolja. Fáradtnak látszott. Harmincegy éves volt, magas, széles vállú, csuromvizes. Az eső a homlokára tapasztotta sötét haját. Nehéz lovaglóköpenye csöpögött a Bereczkyék kopott szőnyegére. Se sétapálcát, se cilindert nem hozott. Olyan embernek nézett ki, aki az utolsó tizenkét kilométert lóháton tette meg egy fülledt hintó helyett, csizmája szürke sártól borítva.
Egy halvány sebhely húzta a bal szeme sarkát — emlék a délvidéki hadjáratból. A címet egy éve örökölte, amikor a bátyja nyaktörést szenvedett vadászaton. Kázmért katonának nevelték, nem birtokigazgatónak.
Az ajtóban megállt, szürke szemével végigmérte a szobát. Nem az a fajta pillantás volt, ami az arcokon időzik. Inkább egy tiszt szemlézte a terepet.
— Kegyelmes uram — dörögte Ödön, alig bírva magába fojtani a türelmetlenségét. — Isten hozta Fürednél. Bemutathatom a leányaimat?
Ilona állt fel elsőnek. Selyemszoknyája susogott a csendes szobában. Tökéletes bókot hajtott, nyakának ívét, válla dőlését úgy időzítve, hogy a kulcscsontja is látszódjék.
— Kegyelmes uram — mondta gondoskodó, udvarias hangon. — Bizonyára fázik. Az utak errefelé most szörnyűek.
— Sár — mondta Kázmér. A hangja mély volt, mintha a torka mélyéről kaparná elő. Nem mosolyodott el. — Elnézést a mocsokért, amit a házukba hoztam.
— Ugyan, szó sem lehet róla! — nevetett fel Ödön, túl hangosan. — Megtiszteltetés! Valóságos megtiszteltetés! És ez itt a második leányom, Jolán.
Jolán is felállt, ujja még mindig a könyvben. Diszkrétebb, értelmiségi bókot hajtott.
— Megtiszteltetés, kegyelmes uram. Épp az északi vármegyék mezőgazdasági reformjairól olvastam. Úgy tudom, az ön birtokain már bevezették az új vetésforgót. Merész döntés volt.
Túl merész, gondolta Boróka a sarokból.
Kázmér pislantott. Jolánra nézett, majd a könyvre a kezében.
— Az intézőim intézték a vetésforgót, Jolán kisasszony. Én főként a számadáskönyvekkel foglalkoztam.
Csend támadt, amiben Ödön arca megrándult, mintha valami hirtelen fájdalom állt volna belé. Jolán szeme egy villanásra megkeményedett, de a szája szöglete udvariasan felfelé görbült maradt. Ilona még mélyebbre húzta a lapockáját, még jobban feszítve a nyakát, mintha a puszta testtartás megmenthetné az estét.
Kázmér tovább állt az ajtóban, nem mozdult beljebb. Mintha várna valamire, amit még nem talált meg.
Ekkor mozdult meg Boróka a függöny mögül. Nem azért, mert bemutatták volna — nem is mutatták be —, hanem mert a teáskanna már majdnem kihűlt, és úgy nevelték, hogy a forró teát forrón kell felszolgálni, akárki is ül a szobában.
— Foglaljon helyet, kegyelmes uram — mondta halkan, első alkalommal aznap megszólalva. Nem nézett fel rá, miközben a csészét töltötte. — Ázottan legalább igyon valami meleget, mire tovább kérdezik a vetésforgóról.
A szobában mindenki megdermedt.
Ödön arca falfehér lett. Ilona keze megállt a levegőben. Jolán szeme résnyire szűkült.
Kázmér ránézett — először igazán ránézett valakire, mióta belépett a szobába.
— Köszönöm — mondta. Odament, leült a felkínált székbe, elvette a csészét Boróka kezéből. Az ujjaik egy pillanatra összeértek a porcelán mentén, aztán elváltak. — Végre valaki, aki nem kérdez tőlem semmit.
— Nincs is mit kérdeznem — felelte Boróka, és visszatért a kannájához. — Már így is eleget kérdeztek ma reggel óta, gondolom.
Kázmér ivott egy kortyot a teából. Ránézett a lányra a csésze pereme felett.
— Hogy hívják?
— Boróka, kegyelmes uram. A legkisebb.
— Boróka — ismételte, mintha az ízét próbálná. — És mit gondol a vetésforgóról?
— Semmit — mondta Boróka egyszerűen. — De a teáról tudok valamit. Ez itt kínai, nem indiai, mert az utóbbi hetekben rossz volt a szállítás Fiuméból, és apám nem hajlandó fizetni a felárért. Remélem, nem bánja.
Egy pillanatra csend lett. Aztán Kázmér elnevette magát — rövid, meglepett hangon, mintha ő maga is meglepődött volna rajta.
Ödön a torkát köszörülte, próbálva visszaterelni a beszélgetést a helyes mederbe.
— Boróka még fiatal, kegyelmes uram, még sok mindent kell megtanulnia a…
— Hagyja csak — szakította félbe Kázmér, nem is nézve Ödönre. A szeme Borókán maradt, aki már a következő csészét töltötte Jolánnak, mintha mi sem történt volna. — Azt hiszem, épp elég sokat tud.
A délután hátralevő része úgy telt, ahogy Ödön eltervezte — majdnem. Ilona verset szavalt, Jolán a birtokgazdálkodásról fejtegetett, Kázmér udvariasan bólintott mindkettőjüknek. De a szeme újra és újra visszatért a sarokba, ahol Boróka a csészéket rendezgette, elvitte az üres tányérokat, csendben körbejárt, mint aki a szoba levegőjét igazgatja, nem a beszélgetést.
Mikor Kázmér távozott, esti hat óra felé, azt mondta Ödönnek, hogy hamarosan visszatér.
Két hét múlva vissza is tért. Aztán újra, egy hónap múlva. Mindannyiszor ugyanaz a forgatókönyv játszódott le: Ilona és Jolán versengtek a figyelméért csillogó bókokkal és félig megtanult idézetekkel, Kázmér pedig udvariasan válaszolt, aztán a szeme megkereste Borókát a szoba szélén, aki sosem versenyzett semmiért.
Novemberben, a negyedik látogatáskor, Kázmér nem is a szalonba ment be. A konyha felé indult, ahol tudta, hogy Borókát találja — a lány éppen a kamrában számolta a teáskészleteket, mert az egyik nagynénje karácsonyra új szettet ígért, és tudni akarta, mennyi hiányzik még.
— Bereczky kisasszony — szólította meg Kázmér az ajtóból.
Boróka megfordult, kezében egy repedt csészealjjal.
— Kegyelmes uram. Ez nem az a szoba, ahova a vendégeket szokás fogadni.
— Tudom — mondta Kázmér, és belépett, ügyet sem vetve a szabályra, miszerint egy herceg nem sétál be csak úgy egy kastély konyhájába. — De maga sosincs ott, ahol lennie kellene, úgyhogy gondoltam, kipróbálom.
Boróka letette a csészealjat.
— Mit akar tőlem, kegyelmes uram?
— Feleségül kérni magát — mondta Kázmér, minden bevezetés nélkül, ahogy egy katona jelenti a parancsnokának, hogy elfoglalta az állást. — Nem a nővéreit. Magát.
Boróka arca nem árult el semmit egy pillanatig. Aztán leült a konyhai zsámolyra, mintha a lába hirtelen nem bírná tartani.
— Miért engem? Én vagyok a legkisebb. Nekem nincs se hozomány, ami számít, se olyan műveltség, amivel elkápráztathatnám. A ruhám szürke, mert a varrónőnek nem maradt más szövete.
— Pontosan ezért — felelte Kázmér, és leguggolt elé, hogy a szemük egy magasságba kerüljön. — Egy éve viselem ezt a címet. Egy évig hallgattam mindenkit, aki csak a hercegséget látja bennem, nem az embert. A nővérei ugyanezt tették volna. Maga az egyetlen, aki teát adott, és nem tervet.
— A tea nem házassági ajánlat, kegyelmes uram.
— Nem — mondta Kázmér, és elmosolyodott, ami a régi sebhelyet furcsán megvonaglatta a szeme sarkánál. — De ez az.
Ödön, amikor meghallotta a hírt, először azt hitte, tévedés történt. Aztán amikor Kázmér, mindkét kezét Boróka kezén nyugtatva, megismételte a szándékát a szalonban Ilona és Jolán előtt is, Ödön arca olyan piros lett, mint a bordó függöny mögötte.
— Kegyelmes uram, biztosan téved — dadogta. — Ilona a legidősebb, ő volna a helyénvaló…
— A helyénvaló döntést én hozom meg, Bereczky úr — vágott közbe Kázmér halkan, de olyan hangon, amiben benne volt a katonai parancs minden súlya. — És meghoztam.
Ilona kirohant a szobából, arca merev volt a megaláztatástól. Jolán maradt, könyve még mindig a kezében, de az ujja kicsúszott a lapok közül, elveszítve a helyet, amit oly gondosan őrzött egész délután.
A esküvő februárban volt, a füredi templomban, ahol a hó a Balaton jegére hullott odakint. Boróka nem viselt szürkét — Kázmér ragaszkodott hozzá, hogy egy varrónőt hozasson fel Pestről, aki mélykék selyemből varrt neki ruhát, amilyet a lány sosem választott volna magának, de amiben most, hogy belenézett a tükörbe, alig ismerte fel önmagát.
Ilona három hónappal később férjhez ment egy vidéki ügyvédhez, akinek a birtoka fele akkora sem volt, mint a Bereczkyeké valaha. Jolán öt évig nem ment férjhez, aztán egy özvegy tanárhoz kötötte az életét Kaposváron, akivel — legalább ebben igazuk volt a nővéreknek — valóban vitatkozhatott parlamenti reformokról egészen az öregségig.
Ödönnek soha nem sikerült rendbe hozatnia a tetőt a saját erejéből. Kázmér fizette ki a javítást, csendben, ahogy mindent csinált, amit fontosnak tartott — nem azért, mert az apósa megérdemelte, hanem mert Boróka egyszer megjegyezte, hogy az eső bejön az emeleti szobákba, és utálja hallgatni éjszaka, ahogy csöpög.
Húsz évvel később Boróka — akkor már Radnóthy hercegné — ugyanabban a szalonban ült, ahol egyszer a sarokból figyelte a nővéreit versengeni egy férfi kegyeiért, akit egyikük sem ismert igazán. A saját lánya, Zsófia, most tizenhat évesen, éppen a teáskészletet rendezte a sarokban, mert egy fiatal gróf érkezett látogatóba, és a két idősebb unokahúg — Ilona és Jolán lányai — versengve gyakorolták a bókjaikat a tükör előtt.
— Anya — kérdezte Zsófia, kezében egy csorba csészealjjal —, miért mindig én szolgálom fel a teát, amikor a unokatestvéreim verset szavalnak?
Boróka letette a hímzését — amin, viszonylag ritkán, valóban dolgozott is —, és a lányára nézett.
— Mert a tea sosem hazudik arról, hogy ki vagy — mondta. — És egy nap talál valaki, aki ezt észreveszi.
Kint az ablak alatt egy kóbor macska nyújtózott a hideg februári napsütésben, teljesen közömbösen a bent zajló drámák iránt, aztán elindult a kert felé, ahol a hóvirágok már bújni kezdtek a fagyos föld alól.
