Harmincnégy éves vagyok, Debrecenben élek, és az utóbbi két évben a Vámos Fuvarozó Kft.-t vezetem — azt a kis céget, amit az apósom, Gábor épített fel a semmiből, még a kilencvenes évek végén, két rozoga IFA teherautóval.
A feleségem, Réka, könyvelő egy építőipari cégnél. Amikor összeházasodtunk, Gábor engem vett be a vállalkozásba, pedig akkor még alig értettem valamit a fuvarozáshoz — addig egy szoftvercégnél dolgoztam projektmenedzserként. Ő tanított meg mindenre: hogyan kell tárgyalni a megrendelőkkel, hogyan kell kiszámolni egy fuvar valós költségét, kinek lehet hitelezni és kinek nem.
Két éve agyvérzést kapott. Hat hónapig feküdt, utána már nem tudott dolgozni. A cég hivatalosan rám lett átírva — nem azért, mert kiszorítottam, hanem mert ő maga akarta így, még kórházi ágyból telefonált az ügyvédjének. „Te viszed tovább, fiam, nekem már nincs erőm ehhez" — ezt mondta, amikor aláírtuk a papírokat a kórházi szobában, a monitorok pittyegése mellett.
Azóta minden hónapban átutalok neki négyszázezer forintot. Nem azért, mert kötelez valami papír — nincs is ilyen papír —, hanem mert úgy éreztem, ez jár neki. Ő harminc évet dolgozott bele abba, amiből most én élek.
A múlt hónapban azonban valami megváltozott.
Gábor felesége, Zsóka — aki nem az anyósom, mert Gábor második házassága ez, én még az első feleségét, Ilonát ismertem gyerekkoromból, ő halt meg tizenöt éve — szóval Zsóka egyre gyakrabban kezdett bejárni az irodába. Eleinte csak bekukkantott, kávézott, elbeszélgetett a diszpécserünkkel, Editkével. Aztán elkezdte kérdezgetni, hány fuvar van havonta, mennyi a nyereség, ki a legnagyobb ügyfelünk.
Egy szerdán, augusztus 12-én, bejött az irodámba, becsukta maga mögött az ajtót, és leült velem szemben. A kezében egy barna mappát tartott.
— Dániel — kezdte —, szeretném, ha átgondolnád, hogy a cég felét visszaírd Gáborra. Végül is az ő élete munkája.
Letette a mappát az asztalra. Kinyitottam. Egy előre elkészített szerződéstervezet volt benne, ügyvéd által fogalmazva, tulajdonjog-átruházásról, ötven százalékban.
— Ki csináltatta ezt? — kérdeztem.
— Egy ismerős ügyvéd. Csak formaság az egész, gondolj bele, Gábornak semmije sincs a saját nevén. Ha veletek történne valami, Rékával, ő az utcán maradna.
Ez volt az a mondat, ami miatt megéreztem, hogy itt valami más folyik, mint amit mond.
Mert Gábornak van saját neve alatt egy lakása Miskolcon, a Győri kapu utcában — ő maga mesélte, még mielőtt lebetegedett. És havonta kap tőlem négyszázezret, ami több, mint amennyi egy átlagos nyugdíj plusz-egy itt Debrecenben.
Nem válaszoltam azonnal. Csak annyit mondtam, hogy át kell gondolnom, és hogy beszélnem kell Gáborral is, nem csak vele.
Aznap este felhívtam Gábort. A hangja fáradt volt, de tiszta.
— Miről beszélsz, fiam? Milyen szerződésről?
Kiderült, hogy fogalma sem volt az egészről. Zsóka a saját szakállára csináltatta az ügyvéddel, még csak meg sem mutatta neki előtte.
Másnap reggel bementem Editkéhez, a diszpécserünkhöz, aki tizenkét éve dolgozik a cégnél, még Gábor idejéből. Megkérdeztem, mit tud Zsóka kérdezősködéseiről.
— Múlt héten megkérdezte, mennyi pénz van a céges számlán — mondta Editke, és közben a kezében forgatott egy tollat, ami már rég kifogyott, de nem dobta el. — Én mondtam, hogy ez nem az én dolgom megmondani neki.
Aznap délután bementem a bankba, a cég számlavezető fiókjába a Bocskai úton, és leellenőriztettem, ki fért hozzá az utóbbi hónapokban a céges kártyához. Kiderült: senki idegen. De az internetbankban valaki kétszer is megnyitotta a tranzakciós előzményeket egy vendég-hozzáféréssel, amit még Gábor állított be évekkel ezelőtt, és amiről én már el is felejtkeztem.
Visszamentem az irodába, és megkerestem azt a régi hozzáférési naplót. A dátumok egybeestek azokkal a napokkal, amikor Zsóka bejött „kávézni".
Este átmentem Gáborékhoz, a Deák Ferenc utcai lakásukba. Gábor a fotelben ült, a lábán takaró, mellette egy pohár víz és a gyógyszerei sorban egy kis műanyag dobozban, hét rekesz, hétfőtől vasárnapig. A tévében valami vetélkedő ment, hangtalanul.
Letettem elé az asztalra a nyomtatott tranzakciós naplót és a szerződéstervezetet egymás mellé.
— Ezt akartad, hogy visszaadjam? — kérdeztem. — Vagy ezt csinálta valaki a hátad mögött, hogy hozzáférjen mindenhez, ami az enyém?
Gábor az ujjaival végigsimított a papír szélén, mintha ki akarná egyenesíteni egy gyűrődését, ami nem is volt ott. Aztán megkérte, hívjam be Zsókát a konyhából.
Zsóka bejött, törölközőt tartott a kezében, mosogatás közben szólítottuk. Meglátta az asztalon a papírokat, és megállt az ajtóban — a törölköző egyik sarkát a másik kezével kezdte csavargatni, míg a szövet gyűrötten összeállt az ujjai közt.
— Csak segíteni akartam — mondta.
— Kinek? — kérdezte Gábor, és a hangja most nem volt fáradt.
Zsóka nem ült le rögtön. Az ablak felé fordult, aztán vissza.
— Neked. Kettőnknek. Azt hiszed, könnyű úgy élni valaki mellett, akinek mindenét a fia neve alatt tartják számon? Ha veled történik valami, én egy fillért sem látok ebből a cégből. Tizenegy éve vagyok veled, Gábor.
— Akkor nekem szóltál volna — mondta Gábor. — Nem az ügyvédnek. Nekem.
— Mert tudtam, hogy nemet mondasz — vágta rá Zsóka, és a hangja megbicsaklott a mondat végén. — Mindig őt védted. Dánielt. Még most is, hogy alig tudsz felkelni a fotelből, őt véded.
— Mert ő van itt — mondta Gábor csendesen, de a keze közben ökölbe szorult a takarón. — Ő ül itt velem hetente kétszer. Te mikor kérdezted meg utoljára, hogy fáj-e valamim?
Zsóka erre nem felelt. Leengedte a törölközőt az ölébe, és leült a konyhaszék helyett az ágy szélére, közel Gáborhoz, de nem érintette meg.
— Féltem — mondta végül, halkabban. — Ennyi az egész. Nem akartam kirabolni senkit.
— A félelemtől még nem hazudik az ember ügyvédet a hátam mögé — mondta Gábor.
Ennyiben maradtunk aznap este. Nem volt kibékülés, nem volt bocsánatkérés kézfogással lezárva — Zsóka kiment a konyhába, és sokáig hallottam, ahogy a mosogatóban csörren az edény, pedig már rég nem volt mit elmosni.
Két nap múlva elmentem az ügyvédemhez, Kovács Andreához, aki a Piac utcai irodájában dolgozik, és három dokumentumot kértem tőle.
Az első: hivatalos tartási szerződés Gábor és köztem, amiben rögzítjük a havi négyszázezer forintos juttatást, élete végéig, függetlenül attól, hogy mi történik a céggel vagy velem.
A második: a vendég-hozzáférés végleges törlése minden céges rendszerből, beleértve az internetbankot is, kizárólag az én és a könyvelőnk nevére.
A harmadik: egy záradék a cég alapító okiratához, ami kimondja, hogy a tulajdonjog nem ruházható át harmadik félre — Zsókára sem — semmilyen formában, csak közvetlenül Gábor és köztem, írásos, közjegyző által hitelesített megállapodással.
Szeptember elején mindhárom papírt aláírtuk, közjegyzőnél, a Széchenyi utcában. Gábor ott ült mellettem, remegő kézzel írta alá a nevét, de tiszta fejjel.
Utána bementünk egy kávézóba a Kossuth téren, csak mi ketten. Gábor egy tejeskávét rendelt, én egy feketét.
— Tudod, mit mondott nekem harminc évvel ezelőtt az apám, amikor átadta nekem a két teherautót? — kérdezte, és a kanalával megkocogtatta a csésze szélét. — Azt mondta, a cég nem a tiéd, amíg nem küzdesz meg érte valakivel, aki el akarja venni tőled.
Megkevertem a kávémat, aztán letettem a kanalat a csészealjra.
— Akkor most már az enyém — mondtam.
Gábor elmosolyodott, és a tejeskávéját nézve hozzátette:
— Most már az.
