Még azt is előre eldöntöttem, mit rendelek: lattét és egy szelet sajttortát.
Az ilyen apróságok megnyugtattak.
Amikor odaértem, ő már ott volt.
Azonnal felismertem. Ugyanaz az ing, mint a képen, csak gyűröttebb. A kezében egy kis műanyag zacskót tartott, benne valami szögletes dologgal.
Egy pillanatra azt hittem, ajándék.
De rögtön el is vetettem a gondolatot. Felnőttek nem visznek ajándékot első randira.
Röviden végigmért.
„Mehetünk?” — kérdezte.
A hangja teljesen más volt, mint amire számítottam. Hidegebb, keményebb.
Leültünk az ablak mellé.
Egy fiatal pincérnő jött jegyzetfüzettel.
Épp a menüt nyitottam ki, amikor felemelte a kezét.
„Én nem kérek semmit.”
A pincérnő zavarodottan megállt.
Én is.
„Még egy kávét sem?” — kérdeztem óvatosan.
„Nem.”
Aztán elővette a zacskót.
Alufóliába csomagolt valamit bontott ki lassan, szinte rituálés mozdulatokkal.
Az asztalon egy szendvics jelent meg: fehér kenyér és egy szelet felvágott.
Pontosan az asztal közepére tette.
„Ez a normális étel,” mondta nyugodtan. „Nem ezek a helyek. Ide csak olyan nők járnak, akik azt várják, hogy mindent fizessenek nekik.”
Megdermedtem.
Két hét beszélgetés omlott össze bennem egy pillanat alatt.
A pincérnő csendben elsétált.
„Péter,” mondtam lassan, „kávézóban találkoztunk meg.”
„Nem,” javított ki. „Csak találkoztunk. A kávézó a te ötleted volt. Én nem fizetek más hülyeségeiért.”
A levegő mintha sűrűbb lett volna.
„Én nem kértem, hogy fizess nekem…”
Legyintett.
„Mindenki ezt mondja.”
És abban a pillanatban bennem valami lezárult.
Az a kép, amit róla építettem, darabokra hullott.
A szendvicsre néztem: egyenetlen kenyér, kissé száraz felvágott, gyűrött fólia.
Felvettem a táskám.
„Jó étvágyat,” mondtam, és felálltam.
Az arca azonnal megváltozott.
„Hova mész? Így?”
Nem válaszoltam.
Lassan felvettem a kabátom.
„Ti mind egyformák vagytok!” kiabálta utánam. „Kihasználók!”
Az emberek kezdtek felénk nézni.
Éreztem, hogy ég az arcom, de továbbmentem.
„Még eszedbe jutok!” kiáltotta.
Aztán az ajtó becsukódott mögöttem.
Kint finoman esett az eső.
Az ajtó alatt álltam, remegő kézzel próbáltam begombolni a kabátomat.
Aztán lementem a metróhoz és leültem egy padra.
A telefonom azonnal rezgett: üzenetek Zsófitól.
„Na mi van?”
„Milyen?”
„Hol vagytok?”
Egy szót írtam:
„Szendvics.”
„Mi??”
És akkor mindent elmeséltem.
Egy perc múlva:
„Ott maradsz. Megyek. Viszünk bort.”
És először azon az estén újra kaptam levegőt.
Zsófi fél óra múlva megérkezett, teljesen ázva, egy „minden esetre jó lesz” táskával.
„Na, mesélj,” ült le mellém.
Amikor befejeztem, hangosan nevetni kezdett.
„Szendvics alufóliában?! Ez nem lehet igaz!”
Nevettünk együtt, hangosan, kontroll nélkül.
Elővett műanyag poharakat és bort.
„Rád,” mondta. „Hogy eljöttél.”
És akkor értettem meg, hogy jól döntöttem.
Otthon a macskám azonnal az ölembe ugrott.
Simogattam, miközben azon gondolkodtam, töröljem-e a társkereső profilt.
Aztán üzenet jött.
Tőle.
„Túlreagáltad. Normális férfi vagyok. Hívj vissza.”
Néztem a kijelzőt.
Aztán megnyomtam:
Blokkolás.
És végre csend lett.