A férjem meghalt, de a levelei továbbra is érkeztek. Decemberben karácsonyi képeslap jött Stuttgartból:
„A te Hannád és az unokáink.“
Két gyermekünk és négy unokánk volt. A lapon említett Anna és Dávid egyikük sem volt.
A férjem, László, négy hónappal korábban halt meg szívrohamban. Harmincnégy évig éltünk házasságban. Vasúti mérnökként gyakran utazott Németországba.
A lányommal átnéztük az iratait.
Fényképeket találtunk egy Hannának nevezett nőről és egy Zsófi nevű lányról. Az egyik képen László egy kisgyereket tartott.
„Nagyapa Annával.“
Levelekből és átutalásokból kiderült, hogy Zsófi a lánya volt.
Írtam Hannának.
„László augusztusban meghalt. Én vagyok a felesége.“
Hanna nem tudott a haláláról. László azt mondta neki, hogy engem ápol egy műtét után.
Találkoztunk.
Zsófi annyira hasonlított rá, hogy nem maradt hely a tagadásnak.
Hanna tudta, hogy László házas. Azt hitte, a kapcsolatunk már véget ért, és csak a gyerekek miatt élünk együtt.
László több mint húsz évig ígérte, hogy elválik.
Zsófi ezt mondta:
— Nekem nem volt egész apám. Csak látogatásaim voltak.
A fiunk nem akarta elfogadni. A hagyatéki eljárás azonban igazolta, hogy László hivatalosan elismerte Zsófit.
Az első találkozón Zsófi egy fából készült vonatot hozott. A fiunk ugyanilyet kapott gyerekként.
— Még az ajándékokat is megismételte, — mondta.
— Talán így hitte, hogy egyformán szeret minket, — felelte Zsófi. — Csak azt nem értette, hogy a szeretet igazság nélkül nem egész.
A következő karácsonykor Zsófi eljött a gyerekeivel.
Nem lettünk azonnal család. De többé nem tettünk úgy, mintha nem létezne.
A képeslapot megőriztem.
László két életet épített, mert egyikben sem akarta vállalni a teljes igazságot.
Halála után rajtunk múlt, hogy az ő félelmét örököljük-e, vagy végre kimondjuk azt, amit ő egész életében elhallgatott.