Aztán megváltozott minden.
Elkezdett a pénzről kérdezni.
— Mennyi pénzt költesz havonta?
Őszintén válaszoltam.
Összevonta a szemöldökét:
— Ez sok.
Kellemetlenül éreztem magam.
— Ez az én pénzem.
Rám nézett, mintha valami nyilvánvalót nem értenék.
— Most már együtt vagyunk. Minden közös.
„Közös.” Ez a szó mindent átírt.
Pár nappal később előállt:
— Add ide az összes pénzed. Én kezelem a költségvetést. Te csak annyit kapsz, amennyire szükséged van.
Elnevettem magam.
— Ezt most komolyan mondod?
Ő nem nevetett.
És így kezdődött.
Először a nyugdíjam. Aztán a fizetésem. Aztán a lakás bérleti díja. Minden hónap ugyanaz: átadtam a pénzt, ő átvette és felírta egy füzetbe. Mint egy könyvelő.
Én pedig elkezdtem kérni a saját pénzemet.
— Viktor, fodrászhoz kell mennem.
— Nem szükséges.
— Gyógyszert kell vennem.
— Majd én adok.
Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki zsebpénzt kér.
Egyszer vettem egy egyszerű köntöst. Olcsó, normális darab. Amikor meglátta:
— Megint felesleges költekezés?
És bocsánatot kértem a saját köntösömért.
Lassan összeszűkült az életem: munka, otthon, főzés, és folyamatos elszámolás minden forinttal.
A barátnők eltűntek. Nem direkt tiltotta, túl okos volt hozzá. Csak megjegyzéseket tett:
— Az a barátnőd rossz hatással van rád.
És elkezdtem magamban is kételkedni.
A legrosszabb nem az volt, hogy elvette a pénzemet. Hanem hogy elkezdtem magamban is kételkedni.
Ha kérdeztem a pénzről:
— Nem bízol bennem?
És én megint engedtem.
Egészen addig, amíg egy nap azt mondta:
— Ez már nem működik. El kell költöznöd.
A konyhában álltam.
— Hova menjek?
— A saját lakásodba.
Csakhogy az ki volt adva.
Hozzátette:
— Felnőtt vagy, oldd meg.
„Felnőtt.” Miután hónapokig nem voltam elég felnőtt a saját pénzem kezeléséhez.
Amikor visszakértem a pénzt, vállat vont:
— Milyen pénzt? Együtt éltünk.
És akkor megértettem, hogy semmit sem kapok vissza.
Elmentem.
Laránál sírtam, mint rég nem. Ő teát adott és csak ennyit mondott:
— Jó. Most újrakezdjük.
Nem volt kedves, de igaz volt.
Néhány hét múlva megtudtam, hogy Viktor autót vett. Használtat, de szépet. És minden összeállt magától.
Amit tőlem kapott, csak formát váltott.
Hazamentem a saját lakásomba. A saját életembe. A saját függetlenségembe.
Az első este vettem egy süteményt. Lassan megettem a konyhában. Magyarázkodás nélkül, kontroll nélkül, bűntudat nélkül.
És akkor megértettem: a szavak olcsók.
A szabadság viszont nem.