Erzsébet a konyhában volt, amikor meghallotta, hogy férje a hálószobában csapkodja a szekrényajtót.
– Felébredtél? Gyere reggelizni, várlak!
József nem válaszolt. Amikor Erzsébet belépett, a férfi a tükör előtt állt abban a sötét öltönyben, amelyet húsz évvel korábban, a negyvenedik születésnapjára vettek.
– Miért öltöztél így ki? Ezt a fazont már régen nem hordják.
– Még jó lesz, – mondta József, miközben oldalról is megnézte magát.
– Lesz valami ünnepség a munkahelyen? Ne feledd, az orvos egy korty alkoholt sem engedett.
– Ezen az eseményen nem kell innom.
– Miféle esemény ez?
– Valami összejövetel. Mások talán isznak, én csak nézem őket.
Erzsébet felhorkant.
– Te csak nézed? Jól ismerlek.
József végigsimított a zakón.
– Vasald ki szépen. Hamarosan szükségem lesz rá.
Reggelinél sápadtnak és gondterheltnek tűnt.
– Megint a szíved? Hozom a vérnyomásmérőt.
József megfogta a kezét.
– Semmi bajom. Csak rosszat álmodtam.
– Mit?
– Azt, hogy meghaltam. Ebben az öltönyben feküdtem, az emberek pedig jöttek búcsúzni és azt mondták, milyen jól nézek ki.
Erzsébet szigorúan nézett rá.
– Te ezt az öltönyt a saját temetésedre tartogattad?
– Néha arra gondoltam, hogy majd ebben fektetsz fel. Másikat ne adj rám.
– Igazán vidám reggeli témát választottál.
A vérnyomása normális volt.
Néhány perccel később József szimatolni kezdett.
– Nem érzel égett szagot?
– De igen, – mosolygott Erzsébet.
– Van valami a sütőben?
– Nincs.
– Akkor mi ég?
– Talán a drága öltönyöd.
József felugrott és berohant a szobába.
– Erzsi! Rajta hagytad a vasalót a zakón! Kiégetted a közepét!
– Akkor nincs miben eltemetni. Kénytelen leszel még legalább negyven évig élni!
József morgott, de igazán haragudni nem tudott.
Teltek a hetek. Újra együtt teáztak, apróságokon vitatkoztak és esténként a televízió előtt szundikáltak el.
Erzsébet azonban észrevette a férje apró gesztusait. József minden reggel kikészítette neki a csészét. Indulás előtt megigazította a kabátja gallérját. A sütemény legjobb darabját mindig neki hagyta.
Egy este Erzsébet hátulról átölelte.
– Mi történt veled? – kérdezte József.
– Semmi. Csak úgy.
Aztán hozzátette:
– Ha egyszer tényleg eljön az a nap, veszek neked új öltönyt. De ne siess. Még sokáig szükségem van rád.
József megszorította a kezét.
– Akkor még maradok.
Nem az a legnagyobb félelem, hogy egyszer elveszítjük azt, akit szeretünk.
Hanem az, hogy nem mondjuk ki időben, mennyire fontos nekünk.