“Erik, sajnálom, de tudnod kell az igazságot. Nem tudom tovább magamban tartani. Így nézett ki a ‘nyaralás’. Próbáltam megállítani, de nem hallgatott rám.”
Alatta képek.
Az első: Nóra egy idegen férfival a tengerparton, túl közel egymáshoz.
A második: bár, a férfi a nyakát csókolja.
A harmadik: klub, szorosan táncolnak.
Lapozva egyre rosszabb lett.
Hotel, folyosók, kézfogás, csókok.
Ez nem egy pillanat volt. Ez egy történet volt.
A konyhában ültem és nem tudtam megmozdulni.
Este bementem hozzá.
“A férfi a képeken ki?” kérdeztem.
Megmerevedett.
“Milyen képek?”
Megmutattam a telefonom.
Elsápadt.
“Ezt… Zsófi küldte?”
“Igen. Ki ő?”
Sírt.
“Erik, ez nem az, aminek látszik… csak egy hiba volt, ittunk, elvesztettem a fejem…”
“Az összes képen?” kérdeztem halkan. “Több napon keresztül?”
Csend.
Csak sírás és mentegetőzés.
De én már nem hallottam rendesen.
Az éjjel nem aludtam.
Reggel ügyvédhez mentem.
Amikor visszaértem, csak annyit mondtam:
“Elválunk.”
Összetört.
“A gyerekek…”
“A gyerekek velem maradnak. Te látod őket, de ennyi.”
Próbált könyörögni, magyarázni, visszahozni mindent.
De már késő volt.
A válás gyorsan lezajlott.
A gyerekek velem maradtak. Eleinte nehéz volt, aztán lassan rendeződött minden. Napról napra.
Ő elköltözött a szüleihez. Néha ír, hív. Bocsánatot kér. Azt mondja, hiba volt.
Nem válaszolok.
Néhány hete az utcán láttam Zsófit. Kínosan viselkedett.
“Sokáig gondolkodtam, hogy elmondjam-e…”
“Jól tetted,” mondtam csak.
Most a gyerekeimmel élek. Fárasztóbb, de valós.
És egy dolgot biztosan tudok: a bizalom nem lassan törik el. Néha egyetlen hét alatt szétzuhan, és soha többé nem lesz ugyanaz.