– Az az én történetem, Péter. Azon a képen boldog voltam, mert azt hittem, hogy tisztességes embert neveltem.
Elvörösödött. Nem volt hozzászokva ehhez a hanghoz.
Az új párja, Sára, nyilván már teljesen átformálta a gondolkodását egy „tökéletes új élet” képére.
– Ha nem törlöd ki Lottét az életedből, – mondta halkan – elveszítesz engem. Válassz.
Ránéztem, és nem ismertem fel a saját fiamat.
– A választás már megtörtént, Péter. Nem általam.
Ekkor megszólalt a csengő.
– Ki az?
– Lotte hozta Annát. Ahogy megbeszéltük.
Péter elsápadt.
Ajtót nyitottam.
Lotte állt ott – nyugodtan, sápadtan, sötét kabátban. Mellette ugrándozott a hatéves Anna.
– Nagymama! – rohant be.
Lotte azonnal észrevette a férficipőket az előszobában.
– Elnézést, nem tudtam, hogy vendég van… – hátrált egy lépést.
– Maradj, Lotte. Ezt tisztáznunk kell. Mindenkinek.
Péter kilépett a folyosóra, karba tett kézzel.
– Szia – mormolta az exfeleségének.
– Jó napot, Péter – felelte higgadtan.
Anna eltűnt a szobában.
A levegő szinte megfagyott.
– Elég volt, – mondta Péter. – Vagy ő, vagy én.
Lotte összerezzent.
– Én csak Anna miatt jövök ide.
– A jelenléted mérgező! – robbant ki.
– Péter, ez már túlzás… – mondta halkan Lotte.
– Anya, utolsó esély. Vagy megszakítod a kapcsolatot Lottéval, vagy elveszítesz engem.
Csend.
Lotte már hátrált volna, mint mindig – hogy ne legyen konfliktus.
De én már nem.
– Péter… pontosan olyan vagy, mint az apád. Amikor elment, fájt. És most te is ezt csinálod. Csak rosszabbul.
– Ne merészeld!
– Ezek tények.
Felkapta a kabátját.
– Rendben. Te őt választottad.
Az ajtó becsapódott.
Anna előjött a szobából:
– Apa azért ment el, mert rossz voltam?
Felkaptam.
– Nem, kicsim. Apa csak elveszett egy rossz történetben.
Két hét telt el.
Péter telefonszámot váltott.
A munkahelyén azt terjesztette, hogy „instabil” vagyok, és befolyás alatt állok.
Sára mindenhová kézen fogva vezette, mintha már nem lenne képes önállóan dönteni.
Lotte egy este megkérdezte:
– Talán abba kellene hagynom a járást…
– Nem, Lotte. Ha most engedek, elveszítem önmagam.
Aztán jött az üzenet:
„Utolsó esély. Családi ebéd. Lotte nélkül. Annát hozd, és hagyd ott.”
Válaszoltam:
„Anna nem csomag. Szombaton tízkor gyere. Vagy egyáltalán ne gyere.”
És letiltottam a számot.
Lotte rám nézett:
– Biztos vagy benne?
– Hatvanhárom évesen egy dolgot tanultam meg: nem lehet megmenteni azt, aki süllyedni akar. Csak a parton lehet állni egy lámpással.
Csendben ültünk. Kint enyhén esett a hó.
Fájt. De a házban béke volt.