Az első találkozó Katalinnal volt, 26 éves. Egy hétig írogattunk, viccesnek, közvetlennek tűnt. Jó érzésem volt.
Aztán leültünk egy kávézóban, és a hangulat gyorsan megváltozott.
Milyen autód van.
Van saját lakásod.
Mennyit keresel.
Egymás után jöttek a kérdések, mindenféle zavar nélkül, mintha egy adatlapot töltöttem volna ki.
Amikor megkérdeztem, ő mit keres egy kapcsolatban, azt mondta: kényelmet és egy férfit, aki képes biztosítani az igényeit.
Romantika nélkül, kerülőutak nélkül.
A második randi még közvetlenebb volt.
Verával, 24 évesen egy étteremben találkoztam. Szép, ápolt, pontosan az a típus, akit az ember könnyen „ideálisnak” gondol.
Amikor azt mondtam, hogy családot és komoly kapcsolatot szeretnék, rám nézett, és megkérdezte, mit tudok adni cserébe.
Először nem is értettem a kérdést.
Aztán nagyon világosan elmagyarázta.
Idősebb vagyok, tehát ezt kompenzálni kell. Lakás, autó, pénz, életszínvonal. Különben nincs értelme.
És ekkor hangzott el az a mondat, ami megmaradt bennem:
„Miért lennék én egy öregember gondozója?”
Nem dühösen, csak tényként.
Hozzátette, hogy ha fiatal nőt akarok, akkor annak megfelelően is kell teljesítenem.
Úgy mentem el onnan, hogy néhány perc alatt felmértek és le is zártak.
De ez nem egyedi eset volt.
Egy másik, 27 éves nő maga írt rám. Érdeklődött, flörtölt, aktív volt. Aztán küldött egy hangüzenetet.
Azt mondta, olyan férfit keres, aki eltartja, mert nem akar munkahelyi stresszben élni.
Amikor megkérdeztem, mit ad ő cserébe, egyszerűen azt mondta: önmagát.
És akkor értettem meg, hogy ez nem kivétel.
Ez egy gondolkodásmód.
Egy logika, ami egyre gyakoribb.
És a legfurcsább, hogy nincs benne szégyen.
Mindent nyíltan kimondanak. Játék nélkül, szerep nélkül.
És én ekkor jöttem rá valamire, ami kellemetlen.
Úgy léptem be ebbe a világba, hogy én választok.
De valójában engem is választottak.
Én fiatalságot és külsőt kerestem.
Ők stabilitást és erőforrást.
Két logika, ami önmagában teljesen érthető.
De amikor a valóságban találkoznak, többé nem elmélet marad.
Hanem ítélet.
És talán a legnehezebb nem az elutasítás.
Hanem az a felismerés, hogyan látnak téged valójában.
Nem férfiként.
Hanem lehetőségként.