Az elmúlt hat hónapban minden megváltozott. Hideggé, távolivá vált. Az ágyuk üres lett, mintha minden érzés eltűnt volna. Zsófi pontosan érezte: valami végleg eltört.
Mégsem tudott elmenni. Bizonyíték nélkül még mindig élt benne a remény.
Zsófi késő estig dolgozott saját kis reklámügynökségében Budapesten. A munka volt az egyetlen menekülés.
A titkárnő, Eszter, kopogott.
– Egy látogató érkezett. Azt mondja, személyes ügyben jött.
Zsófi gyomra összeszorult.
– Küldd be.
Egy fiatal nő lépett be. Csinos, ápolt, láthatóan fiatalabb.
– Jó napot… a nevem Lili – mondta idegesen. – Bence miatt jöttem.
Zsófi szíve megállt egy pillanatra.
– Mi közöd van a férjemhez?
– Hat hónapja együtt vagyunk. Ő már nem szereti önt. Családot akar velem… gyerekeket.
Ezek a szavak ütöttek a legfájdalmasabban.
Aznap este megérkezett az anyósa, Ilona Kovács, látogatóba.
Kritikus szemmel vizsgálta a lakást.
– Többet kellene segítened neki a munkában. És még mindig nem adtál neki gyereket…
Zsófi halványan elmosolyodott.
– Gyerek lesz. Csak nem velem.
Az asszony összeszűkítette a szemét.
– Te meddő vagy!
– Nem. Csak nem velem lesz apa a férjem.
– Akkor kivel?!
Zsófi Bencére nézett.
– Lilivel. A szeretőjével.
Csend.
Bence elsápadt.
– Zsófi… ez nem igaz…
– De igen.
– Elmagyarázom!
– Hat hónapja hazudsz.
– Ez semmit sem jelent!
– Ő gyereket akar tőled. Ez mindent jelent.
Egy órával később:
– Pakolj, Bence. Egy órád van.
– Zsófi, kérlek…
– Tűnj el a lakásomból.
Az anyja megragadta a karját:
– Gyerünk, Bence!
Amikor az ajtó becsukódott, csend lett.
Zsófi leült a kanapéra.
A fájdalom éles volt, de tiszta.
Nem kellett többé színlelnie.
– Vége… – suttogta.
És először hosszú idő után úgy érezte, talán újra tud lélegezni.