Amikor hatvankét évesen vettem egy használt kerékpárt, a lányom a homlokához emelte az ujját. Múlt szombaton negyven kilométert tekertem egy tóhoz öt másik „öreg őrülttel“. Tegnap a lányom felhívott, és megkérdezte, vasárnap velünk tarthat-e.
Egy évvel korábban kinevettem volna azt, aki ezt megjósolja. Akkor minden nap ugyanazt az utat jártam: lakás, bolt, temető, lakás.
A férjem, Lajos három évvel korábban halt meg hasnyálmirigyrákban. Harmincnyolc évig éltünk együtt. A diagnózis után négy hónappal már egyedül ültem a konyhában.
Az első évben a lányom, Andrea kétnaponta meglátogatott. Főzött, bevásárolt, elvitte a szemetet. A második évben hetente jött. A harmadikban többnyire telefonált.
Nem hibáztattam. Két gyereket nevelt, hivatalban dolgozott, és a férje későn ért haza. De attól még délután négykor ugyanúgy nem volt okom felállni a kanapéról.
Negyven éven át varrtam. Előbb egy üzemben, később otthon. Ruhákat, függönyöket, kabátokat javítottam. Lajos a dolgozószobámat tűügyi minisztériumnak nevezte.
Halála után letakartam a varrógépet.
A kerékpár hirdetését egy kisbolt falán láttam. „Női bicikli, alig használt, 35 000 forint.“
Három napig néztem a papírra felírt telefonszámot.
Végül felhívtam.
A bicikli zöld volt, elöl kosárral és széles nyereggel. Egy idős férfi adta el. A felesége egyszer elment vele a parkba, majd kijelentette, hogy inkább gyalogol.
Andrea másnap meglátta a folyosón.
— Anya, te hatvankét éves vagy.
— Tudom. Végig ott voltam.
— Elesel, és eltöröd a csípődet.
— Akkor mentőt hívok.
Az első hetekben csak a háztömb körül tekertem. Minden kanyarban féltem. Este fájt a lábam és a derekam.
Mégis újra elindultam.
Előbb a parkig, aztán a folyópartig, később a város széléig.
Ott találkoztam Erikával. Hatvannyolc éves volt, piros sisakot viselt, és a padon sajtos kiflit evett.
— Mindig egyedül teker?
— Egyelőre.
— Vasárnap hatan indulunk. Lassan megyünk, sokat pihenünk, és senki nem bizonyít semmit.
Az első közös túra tizenhat kilométeres volt. A felénél azt hittem, nem bírom tovább. Erika, Kati, Marika, Ágnes és Ilona azonban megvárt.
Amikor megállás nélkül felértem egy kisebb emelkedőn, tapsoltak.
A csapatunk neve Ezüst Kerekek lett.
Minden vasárnap messzebb mentünk. Beszéltünk özvegységről, válásról, felnőtt gyerekekről, fájó térdekről és arról, hogy milyen könnyen mondják mások: „A te korodban már vigyázz magadra.“
Andrea mindig aggódott.
— Már megint a bolond öregasszonyokkal mész?
— Harminckét kilométer volt a múlt heti út.
— Anya, ha történik valami, nekem kell majd mindent intézni.
A mondat megmaradt bennem.
— Nem azért élek, hogy neked ne legyen dolgod velem.
— Csak féltelek.
Tudtam. De a féltés néha ugyanúgy visszatart, mint a tiltás.
Múlt szombaton negyven kilométert terveztünk a tóig. Előző este vizet, szendvicset, esőkabátot és pumpát készítettem.
Reggel hétkor indultunk.
Az út erdők és falvak között vezetett. A tónál leültünk a fűbe. Erika kávét hozott, Marika almás pitét.
— Tavaly ilyenkor keresztrejtvényt fejtettem, — mondtam.
— Most meg te vagy a megfejtés, — felelte Kati. — Hat betű: nő, aki újra él.
Az utolsó kilométerek nehezek voltak. Égett a combom, és minden emelkedő hosszabbnak tűnt.
A számláló 40,6 kilométert mutatott.
Fényképet küldtem Andreának.
Azonnal felhívott.
— Tényleg negyvenet mentél?
— Igen.
— Nem lett bajod?
— Csak izomlázam lesz.
Hallgatott.
— Én tíz éve nem ültem biciklin.
— Látszik rajtad.
— Vasárnap mehetnék veletek?
Eszembe jutott, ahogy a homlokához emelte az ujját.
— Jöhetsz. De a fiatalokat nem várjuk egész nap.
Vasárnap kölcsönbiciklivel érkezett. Új sisakja volt, de a nyereg már öt kilométer után kényelmetlennek bizonyult.
Az első emelkedőn leszállt.
Nem nevettem.
Mellette mentem.
A tónál Andrea az asszonyokat figyelte. Hallgatta, hogyan mesélnek özvegységről, újrakezdésről és arról, hogy a gyerekeik szerint túl idősek bizonyos dolgokhoz.
— Anya, itt teljesen más vagy.
— Milyen?
— Hangosabb. Vidámabb. Mintha nem csak az én anyám lennél.
— Mert nem csak az vagyok.
Elkomolyodott.
— Talán túl sokáig úgy néztem rád, mint valakire, akire vigyázni kell.
— Én meg úgy néztem magamra, mint akivel már nem történhet semmi új.
Hazafelé egymás mellett tekertünk.
— Jövő héten is jövök.
— Előbb vegyél saját biciklit.
— Már néztem hirdetéseket.
Otthon levettem a huzatot a varrógépről. Hét kis fényvisszaverős táskát varrtam a kormányra.
Az egyik Andrea nevét kapta.
A kerékpár nem hozta vissza Lajost. Még mindig kijárok a temetőbe. Még mindig vannak csendes esték.
De már nem csak az számít, ami véget ért.
Vannak utak, amelyeket még nem ismerek, és emberek, akik vasárnap reggel várnak rám.
És most már van egy lányom is, aki nem azt kérdezi, miért csinálok ilyen őrültséget.
Azt kérdezi, mikor indulunk.