Verát hidegen hagyta a sárga kockás füzet. Csak nézte a számokat, és egy pillanatra becsukta a szemét. Száznegyvenezer forint. Ennyivel tartozott neki Kata. Veronika néni ebből fizette a gázszámlát, ebből tankolta meg a kocsit, mert a lányáék szerint „úgyis otthon ül, minek neki pénz”. Most meg itt volt előtte a számla az autószerelőtől. Ki kellett volna fizetni. De a Kata által küldött huszonötezer forintból kajára is alig futotta.
Szóval felvette a kabátját, és átment hozzájuk.
Vasárnap volt. Veronika néni a vásárcsarnokból hozott egy csokor fehér szegfűt. Csak úgy. Mindig vitt valamit. A panel hetedik emeletén Kata arca úgy sötétült el az ajtónyitáskor, mintha NAV-ellenőrt pillantott volna meg. Mellette a veje, László épp a tévé előtt hevert. A két kisunoka, Panna és Bálint a szőnyegen rajzoltak filctollal.
— Kávét? — kérdezte Kata, de nem indult el a konyha felé. Inkább nekidőlt az előszoba falának.
Veronika leült a kissámlira, és elővette a füzetet. Letette a dohányzóasztalra.
— Kata, a múltkor beszéltünk egy összegről. A száznegyvenezer forintról. Tudod, a váltó.
— Úristen, anya, megint itt tartunk? — Kata megforgatta a szemét. — Hát mi vagy te, végrehajtó? Családon belül ez röhej.
— Nekem meg családon belül van egy lejárt hitelkeretem. Mert apa nyugdíját félretettem, amíg élt. Abból tudtam nektek adni a lakásfelújításra. De az most nincs.
László kinyomta a sörösdobozt, és lehuppant az asztalhoz.
— Veronika, most mondjam azt, hogy a gyerekeink szájából vegyük ki a pénzt? Két kisunokád? Épp elég, hogy fizetjük a törlesztőt, Kata fogszabályzója is most volt ötvenezer…
— Az én fogszabályzóm? — Kata felcsattant. — Az a te harapásod miatt van, Lacikám, mondta a doktor! Anyám meg itt fillérbaszóskodik!
Veronika becsukta a füzetet. Egy pillanatig a plafont nézte. Két hónapja minden áldott nap reggel hattól este hatig a gyerekekkel volt. Bevásárolt. Főzött. Furikázta őket úszásra, rajzszakkörre, oviba. Októberben, amikor Bálintnak mandulagyulladása volt, egy hétig aludt náluk a kanapén, hogy Kata tudjon menni dolgozni. László akkor Szlovéniában volt céges csapatépítőn raftingolni.
— Akkor a továbbiakban nem ülök velük — mondta halkan, és felállt.
Kata és László egyszerre nevettek fel. De nem jókedvűen. Inkább kínosan, dühösen.
— Ezt meg hogy érted? — Kata szeme résnyire szűkült.
— Úgy, hogy többé nem jövök. Oldjátok meg. Az én munkaidőm lejárt. Nyugdíjas lettem, emlékeztek?
— Anyám, te most viccelsz. Holnap nekem reggel hétre be kell érnem a Klinikákra! Laci meg megy Nyíregyházára tárgyalni. Ki viszi a gyerekeket oviba? A liftesfiú?
— Hívd fel az anyósodat. Irénke mindig olyan segítőkész.
Kata úgy nézett rá, mintha Veronika most szállt volna le egy ufóról.
— Tudod jól, hogy Irén Pécsett él.
— Hát akkor probléma van, nem igaz? Én májustól szabad vagyok. Megszolgáltam a negyven év után a miskolci papírgyárban.
László felpattant. Végre letette azt a sört.
— Veronika, ne húzd ki a gyufát. A család az első, nem a pénz. Mit fog szólni a két gyerek, ha a nagymamájuk faképnél hagyja őket?
— Azt, hogy anyáék nem fizettek, és a nagyi mostantól csak vasárnapi nagyi. Aki csokit hoz és elmegy.
Kata elkezdte pakolni a gyerekek rajzait, és hangosan csattogtatta a filctollak kupakjait.
— Rendben. Ha így állsz hozzá, akkor felejtsd el, hogy bejössz. De ne számíts rá, hogy karácsonykor együtt ebédelünk.
— Rendben.
— És a nyaralás Velencében? Úgy volt, hogy jössz vigyázni rájuk, amíg mi kettesben vacsorázunk a lagúnánál. Azt is buktad! — csattant fel Kata.
— Majd vigyáz rájuk a lagúna. Én addig a Gellért fürdőben ázom. Egyedül.
Veronika felvette a kabátját, és kiment az ajtón. A lépcsőházban még hallotta, ahogy Kata azt kiabálja:
— Megbánod még! Majd ha egyedül rohadsz a négy fal között, ne gyere sírva!
Másnap reggel hétkor már csörgött a telefon. Kinyomta. Újra csörgött. A harmadikra felvette, kihangosítva, a kávéját kevergetve.
— Anya, az ovi udvarán áznak a gyerekek, mert zárva van! Rotavírus van! — Kata pánikba esett hangja recsegett a vonalban. — Légy szíves, ugorj már át! Nekem műtétem van nyolckor a Honvédkórházban, Laci meg már elment! Itt állok a kapuban, és nem tudok mit csinálni!
Veronika lassan szürcsölte a forró feketét a gangon. Nyílt a tavasz. Virágzott az orgona.
— Hívj bébiszittert. Vagy betegszabit. Esetleg mondd meg a főorvosnak, hogy a kislányod rosszalkodik, nem mehetsz be.
— Te megőrültél. Ezek a te unokáid!
— Pontosan. A ti gyerekeitek. Ti vállaltátok. Oldjátok meg.
Káromkodás, majd a vonal megszakadt.
Veronika néni mosolyogva töltött még egy kávét.
Délután jött a hívás Lacitól. A veje hangja mézes-mázos volt, ami csak akkor fordult elő, ha bajban volt.
— Anyuka… — kezdte, és Veronika majdnem röhögve köpte ki a teát. Soha nem hívta így. — Figyelj, ha jól emlékszem, nálad maradtak a pótkulcsaink, ugye? A fűtésszerelő jönne holnap, és Kata a táskájával együtt elhagyta a kulcscsomót. Halálra idegeskedte magát. Át tudnád hozni?
Veronika aznap este indult. Vitte a kulcsokat. A lakás előtt azonban furcsa csönd fogadta. A kukucskálón át látta, hogy nincs bent senki. Csak a villany égett a konyhában. Benyitott.
A konyhapulton ott állt egy félig kiürített pezsgősüveg. Két pohár. És egy cetli: „Lacikám, siess, hétre foglaltam a kozmetikust. A gyerekeket leadtuk Juditéknál. A bőrönd a kocsiban. Szombatig nyaralunk. Puszi, Kata.”
Veronika nézte a cetlit. Aztán kinyitotta a hűtőt, hogy igyon egy kis vizet. A hűtőben ott volt egy egész tepsi rakott krumpli. Mellette egy tálca sütemény. És egy papír: „Anya! A gyerekeket leadtuk, ne aggódj! Holnap menj át Juditért értük, és vidd oviba. Majd hozd el őket. Pusz. K.”
Veronika ujjai elfehéredtek a papíron. A felháborodástól egy pillanatra levegőt sem kapott. Nem is szóltak neki. Csak rábízták, hogy majd bemegy, meglátja, és megcsinálja. Mint egy robot. Mint egy robotporszívó, ami elindul, ha akadályba ütközik.
De ő nem volt porszívó.
Veronika szó nélkül kinyitotta a telefonom, és felhívta Lacit.
— Szia, drága vejem. Megtaláltam a cetlit. Meg a rakott krumplit.
— Jaj, anyuka! — Laci hangja feszes volt. — Meg ne haragudj, úgy alakult, Kata talált last minute ajánlatot Mátraházára. Tudod, wellness, pezsgő, kicsit kikapcsolódunk. A gyerekek Juditéknál. Gondoltuk, rád fér egy kis nyugi a gyerekek nélkül.
— És a hétfő reggel? Ki vitte volna őket oviba, Lacikám? Te? Vagy Kata? Vagy egy segítőkész manó?
Laci kínosan felnevetett.
— Hát… te. Gondoltuk, úgyis ráérsz. Nyugdíjas vagy.
— Valóban. És tudod, mit csinálok én most, mint nyugdíjas? Elmegyek a rendőrségre bejelenteni, hogy két kiskorút a szüleik felügyelet nélkül hagytak, míg ők wellnesselnek. Aztán felhívom a gyámügyet. Utána meg benézek a Honvédkórházba, ahol Kata dolgozik, és megkérdezem a főorvosát, hogy tud-e arról, hogy Kata betegszabadság helyett a mátrai pezsgőfürdőben áztatja magát.
— Te nem vagy normális! — ordította Laci. — Veronika, ezt nem gondolhatod komolyan! A saját lányod tönkre akarod tenni?!
— Én? Én csak tájékoztatom a hatóságokat. Az igazsághoz való jogommal élek. A többit ők döntik el.
Csönd.
— Mit akarsz? — kérdezte végül Laci rekedten.
— Azt akarom, hogy azonnal gyertek haza. És szedjétek össze a gyerekeiteket. De mielőtt hazajöttök, küldjétek át azt a száznegyvenezer forintot a számlámra. Azonnal. Az app szerint érkezzen meg, mire a kocsi elindul Mátraházáról.
— De…
— Különben a rendőrség lesz a következő hívásom.
Huszonöt perc múlva a telefon pittyegett. A bank értesítette: átutalás érkezett. Száznegyvenezer forint. Közlemény: „Tartozás.”
Veronika nézte a képernyőt. Belülről melegség árasztotta el. Újra átment a konyhába, fogta a rakott krumplit, betette az üres nejlonzacskóba, és elindult lefelé a lépcsőházban.
A kapualjban találkozott szembe Lacival és Katával. Kata arca kipirult a dühtől és a kocsiban felvett smink alatt a megaláztatástól. Laci úgy nézett rá, mint egy veszett kutyára.
— Elégedett vagy? — förmedt rá Kata fogát csikorgatva. — Tönkretetted a hétvégénket. Két napot pihentünk volna. Tudod, milyen ritkán jutunk el bárhová?!
— Igen. Én is két napot pihentem volna. De ti erre nem is gondoltatok. Soha nem gondoltok. — Veronika beléjük fojtotta a szót. — Hol vannak a gyerekek?
— Már elhoztuk őket Judittól — dünnyögte Kata félrefordulva. — Fent vannak. De nem lesz többé ilyen könnyű dolgod, anya. Többé nem jössz, látod őket. Kitagadunk.
— Tudod mit, Katám? — Veronika megszorította a nejlonzacskó szárát. — Három hónapja csak ezt hallom. Kitagadsz, ha nem jövök. Kitagadsz, ha pénzt kérek. Kitagadsz, ha nem bólintok, mint egy birka. Nos, most én tagadlak ki. Nem jövök többet. Sem oviba, sem szakkörre. A kölcsönt visszakaptam. A többit pedig megoldjátok ketten.
Azzal beült a kis Suzukijába, és elhajtott. A visszapillantó tükörben látta, ahogy Kata elsírja magát a járda szélén. Laci pedig, ahelyett, hogy átölelte volna, mérgesen rugdosni kezdte a kukát.
Hazaért. Kipakolta a hűtőbe a sütit és a rakott krumplit. Nem a Kata tepsijében hagyta — átpakolta a saját jénaijába, a lányáét pedig szépen elmosva letette az ajtaja elé a folyosóra. Majd felhívta a zárszervizt.
— Sürgősen le kéne cserélni a zárat a bejárati ajtón. Még ma.
Aznap este egyedül vacsorázott. Az erkélyen ült, takaróba bugyolálva, és nézte a Tabán fái mögött lenyugvó napot. Érezte a meleg rakott krumpli illatát, a hűvös esti levegőt és a csendet, amit hosszú évek óta először nem zavart meg se csörgő telefon, se nyafogó gyereksírás, se követelőző felnőtt hang.
Belül valami elengedett. Végre.
Másnap reggel arra ébredt, hogy dörömbölnek. Kiment az ajtóhoz, kinézett a frissen beszerelt, biztonsági kukucskálón. Kata állt ott, átizzadt blúzban, zilált hajjal. Kezében egy tálca sütemény és egy csokor virág. Mellette a két gyerek, Panna és Bálint, akik a mama lábát szorongatták.
— Anya, kérlek. Beszélnünk kell. Nem bírjuk tovább… — Kata sírva fakadt.
Veronika nézte őket. Aztán lassan kinyitotta az ajtót.
