Gábor a Liliom utcai általános iskola tanári kijárata előtt ácsorgott, mintha gyökeret vert volna a repedezett aszfaltba. Zsófia fáradtan lépett ki a nehéz vasajtón, a nyakában még ott lógott a tanári kulcscsomó, fejében a délutáni szakkör zaja. A levegő fülledt volt, vihar előtti csenddel. Épp azon gondolkodott, hogy megérdemelne egy fagyit a Dósa néninél, mielőtt hazaér.
— Ide figyelj — Gábor hangja nem köszönt, hanem utasított. — Holnap beadod a felmondásod. És lemész anyámékhoz Szegedre. Gondozni kell őket. Meg van beszélve.
Zsófia pislogott egyet. Meg se kérdezte, milyen napja volt. Nem érdekelte, hogy az ötödikes Bálint ma megint tintával locsolta fel a lányöltözőt. Ő csak állt ott, mint egy végrehajtó.
— Szia neked is — mondta Zsófia, lassan lecsatolva a kulcsokat. — Milyen kár, hogy nem hoztam magammal naptárat, hogy beírjam a parancsot.
— Ne szórakozz! — Gábor arca megfeszült. — Idősek, romlik az állapotuk. Te nő vagy, a család része. A családban meg nem vitatkozunk, hanem segítünk.
— Értem — Zsófia elrakta a kulcsot a táskájába. — Tehát ha jól értem, a te családodban én vagyok az ingyen ápolónő és házvezetőnő. Ez egy előléptetés? Mert a fizetési papíromon ez nem szerepelt.
Gábor mérgesen fújt egyet, mint egy túlfújt lufi. — Ne okoskodj! A feleségem vagy. Holnap beadod a felmondásod, és szerdán indulsz. Pont.
Zsófia elmosolyodott. Nem dühből. Inkább abból a furcsa, hűvös nyugalomból, ami akkor jön, amikor egy agyaggal teli tóban végre a lábad kemény követ ér.
— Tudod mit, Gábor? Főzök ma vacsorát. Gulyáslevest. Leülsz, eszel, és utána nyugodtan megbeszéljük, rendben? Nem a járdán.
— Nincs időm ilyen hülyeségekre — intett le. — Nekem most megyek egy ügyfélhez Egerbe. Csak szóltam, hogy tudd, mi a dolgod.
Azzal faképnél hagyta. Zsófia ott állt, nézte a férje távolodó hátát, és valami megváltozott benne. Véglegesen.
Elindult a piac felé. Zöldséget akart venni, de leginkább csak csinálni valamit, ami az övé. A paprikaárusnál összefutott Jutkával, a tanítóképzős barátnőjével, aki egy egész dinnyével birkózott.
— Zsófi! — lihegte Jutka. — Képzeld, a férjem közölte, hogy ő nem tudja, hol tartják a pelenkázótáskát. Három éve. Három éve van meg az a táska!
— Ez semmi — felelte Zsófia, és a kezébe nyomott egy csomó petrezselymet, amit nem is kért. — Az enyém most közölte, hogy költözzek Szegedre, ápoljam a szüleit, és adjam fel az állásom. Holnap.
Jutka kezében megállt a dinnye. — Gábor? A te Gáborod? Aki a múltkor a csapot se tudta elzárni? Ő osztogat parancsokat?
— Ő — bólintott Zsófia.
— De hát neki van egy húga! — Jutka arca elsötétült. — Az a mindig tökéletes, kifényített körmű, „nekem gyerekem van, tehát nekem jár minden” típus. Ő hol van?
— Valószínűleg a körmösnél — felelte Zsófia, és fizetett. — De ne aggódj, tudom a megoldást.
— Csak nem mész le?!
— Dehogy. Elmegyek.
Jutka értetlenül nézett utána, ahogy Zsófia a piac forgatagába olvadt.
Otthon Zsófia leült a kanapéra, és maga elé tette a telefonját. Tudta, mi következik. A telefon meg is szólalt. A kijelzőn a sógornő, Edina neve virított. Zsófi felvette.
— Drágám! — Edina hangja túlcsordult a műanyag kedvességtől. — Gábor mindent elmesélt! Hát te egy angyal vagy! Annyira szerencsés a bátyám!
— Szia, Edina. Mit mesélt pontosan Gábor?
— Hát hogy mész anyuékhoz! Hogy felmondasz és mész! Én olyan megkönnyebbültem, el sem hiszed! Nekem a gyerekek, a jóga, a lakásfelújítás… te tudod, milyen elfoglalt vagyok. Besegíteni így fogok…
— Edina — szakította félbe Zsófia, de a hangja nyugodt maradt, mint a tó tükre. — Én nem megyek sehova.
A vonal túlsó felén csend lett. Súlyos, fojtogató csend.
— Hogyhogy? — Edina hangja egy oktávot esett. — Gábor azt mondta, meg van beszélve…
— Gábor egy múlt héten azt is megbeszélte, hogy kifesti a kamrát. A kamra azóta is pókhálós. Az, hogy ő mit mond, nem jogi kötőerő. A szüleidről van szó. A te véred. A te felelősséged.
— De nekem családom van! — Edina hangja hisztérikusra váltott. — Neked nincs is gyereked! Mit csinálsz te olyan fontosat?
— Tanítok — felelte Zsófia halkan. — Húsz olyan gyereknek tanítok írni és olvasni, akiknek a fele alig kap otthon meleg ételt. De ez nyilván semmi a te jógabérletedhez képest. Szép estét.
Letette. Érezte, ahogy a pulzusa az egekbe szökik, de az arca sima maradt. Nem fog sírni. Már nem érdemes.
Gábor este tízkor esett be. Az asztalon hideg gulyás várta, Zsófia a hálószobában pakolt. Gábor benyitott, ránézett a bőröndre, és elégedetten bólintott.
— Na látod, ügyes vagy. Segítek én is — mondta, és szó nélkül elkezdte kihajigálni a szekrényből Zsófia blúzait, nadrágjait. Gyűrte, tömködte őket a bőröndbe, nem törődve az anyaggal, a hajtásokkal. — Látod? Jó férj vagyok. Még be is pakolok neked.
Zsófia az ajtófélfának dőlve figyelte. Egy pillanatig sem próbálta megállítani. Csak nézte, ahogy ez az ember, akit valaha szeretett, fizikailag is kidobja az életéből a holmijait.
— Köszönöm — mondta csendesen. — Becsüld meg magad.
Gábor felragyogott. — Ugye! Mert én gondoskodom rólad.
Másnap reggel, amikor Gábor felébredt, Zsófia már frissen, kivasalt ruhában ült a konyhában, forró kávéval a kezében. Az előszobában négy hatalmas, színes szatyor és a kitömött bőrönd sorakozott.
— Helyes! — Gábor elismerően húzta ki magát. — Minél előbb indulsz, annál jobb. Anya már vár, a kisszobát kitakarította. Felhívsz, ha odaértél. A címet küldöm SMS-ben.
— Persze — felelte Zsófia. — Persze, hogy felhívlak.
Beszállt a taxi elé, amit Gábor rendelt. A férje maga cipelte le a lépcsőn a bőröndöt és a szatyrokat, büszkén, mint aki egy nehéz üzletet nyélbe ütött. Becsapta a csomagtartót, és integetett, mint egy óvodásnak.
— Csókolom anyut! — kiáltotta Zsófia az ablakból, és a taxi elindult.
Gábor délután a Debrecen Plaza előtt ivott egy sört a kollégáival. Mesélte, milyen határozott ember, hogy a felesége szót fogadott, bezzeg az ő házasságukban rend van. Közben a telefonja rezgett egy SMS-re. Zsófia küldte:
„Köszönöm a segítséget a pakolásban. Soha nem akartam elmenni, és most nem is kell. A kedvenc ruháimat már rég elvittem. Amit te bepakoltál, az mind a levetett, kinyúlt holmid, meg a régi függönyök. Mehetsz, megkeresheted a hulladékudvarban. Találkozunk a válóperen. Zsófi.”
Gábor arca elfehéredett. Felpattant, és már hívta is a számát. Hangposta. Újra. Kikapcsolva. Üzent anyjának Szegedre: „Megjött a Zsófi?”
„Nem jött itt senki, fiam. Vártam egész nap. Hol van?”
A pánik jeges ujjakkal szorította össze a torkát. Hívta a sógornőt, Edinát, hátha nála van.
— Ide figyelj, te balfék! — ripakodott bele Edina. — A te dolgod lett volna elintézni! Most mit fogok én csinálni anyuékkal?
— Ez a te bajod — fortyant fel Gábor, és kinyomta.
Teljes összeomlás. Otthon, a kongó, üres lakásban Gábor meglátta, ami a nagy pakolás közben elkerülte a figyelmét. A fogas üres. A fürdőszobában se női sampon. A konyhapulton egy fecnire írt néhány sor: „Jövő pénteken jár le a lakásbérleti díj. Ezt is rád hagyom. Ahogy te mondanád: Elintézve. Pont.”
Gábor lerogyott a kanapéra. A düh elpárolgott, és a helyét valami fojtogató, hideg rettegés vette át. Eszébe jutott, hogy Zsófi minden reggel friss kávét tett elé tíz éven át. Hogy Zsófi a fizetéséből újította fel a fürdőszobát, mert az övé mindig az „üzletbe” ment. Most itt ült egyedül, a régi függönyök és a kinyúlt trikók nélkül, amelyeket Zsófia a piros szatyrokba csomagolt.
Fogalma sem volt, hol van a felesége. A zsaruk csak legyintettek: felnőtt ember, elköltözött. Nem keresték.
Két hét múlva kapott egy hivatalos levelet a bíróságtól. A válókereset. Mellette egy szikár, tárgyilagos üzenet Zsófiától: „A tárgyaláson találkozunk. Ott nyugodtan parancsolgathatsz. De kétlem, hogy bárki is szót fogadna neked.”
Gábor a levéllel a kezében ült a konyhában. A hűtő üresen zúgott. A csapból hideg víz folyt, mert elfelejtett gázt cseréltetni. Az anyja hívta, hogy le kéne jönni, mert beázott a pince, és Edina szerint ez a férfi dolga. Gábor nézte a telefont, nézte a levelet, és megértette: amit ő parancsnak hitt, az valójában a saját élete elleni ítélet volt.
Felállt, hogy csináljon magának egy kávét. De nem találta a kávét. Azt is Zsófia vette. A csészéjén repedés futott végig. A bögre alján, a porcelánon egy apró, fekete betűkkel írt cetli lapult, amit eddig sosem vett észre:
„Ha ezt olvasod, már nem vagyok itt. A második fogason a szekrényajtó mögött hagytam neked valamit. Zs.”
Gábor remegő kézzel nyitotta ki a szekrényt. A második fogason egy apró, műanyag zacskó lógott. Benne egy darab papír. Kibontotta. Az ő saját, régi, aláírt házassági fogadalma volt. A szöveg alján, piros tollal, Zsófia kerek betűivel:
„Ezt most visszaadom. Mert te vagy az, aki megszegted. Nem én.”
