Nyolcmillió-egyszázezer forint. Pontosan ennyi gyűlt össze a fiuk, Bence tizenhét éves fiú nevére nyitott devizabetéten – három év kőkemény spórolásból, mert a müncheni nyelviskola és a felvételi előkészítő nem volt olcsó mulatság. Zsófia péntek este nyitotta meg az OTP appot a konyhaasztalnál, hogy átutalja a szeptemberi tandíjat. Az egyenleg helyén nulla forint állt.
Két nappal korábban, szerdán, három tranzakcióban tüntették el az egészet.
— Pakolj össze, és menj az anyádékhoz, azokhoz a tolvajokhoz! — Márton hangja betöltötte a lakást, a szomszéd kutyája ugatni kezdett rá az udvaron. Zsófia meg se rezdült, csak bámulta a telefont, mintha az egyenleg magától visszaváltozna.
A veszprémi panellakás konyhájában Márton fel-alá járkált, könyökével kis híján ledöntötte a mikrót a pultról.
— Apád megesküdött, hogy csak a közösköltséget fizeti be azzal a telefonnal — mondta Zsófia színtelen hangon, a kinyomtatott számlakivonatot bámulva. — Te adtad oda neki azt a régi Samsungot. Kiürítették a Bence-alapot.
— Nem hittem volna, hogy képesek erre — Márton ökle lecsapott az asztalra, a bögrék megcsörrentek. — Ez a fiú tandíja! A német tanárára, a matekkorrepetitorra! Három évig nem vettünk magunknak semmit!
Ekkor megszólalt Márton telefonja. A kijelzőn az anyja fényképe villant fel: Terike.
— Fiam, drágám! — Terike hangja betöltötte a szobát, mintha a hangosbeszélő nem is lett volna szükséges. — Apáddal fogadtunk egy brigádot, a Tapolcafő felőli fiúkat, holnap kezdik a kerítés bontását a balatonfüredi telken. És kutat is fúrnak újat, mert a régi már büdös, sárga a víz belőle! Segítetek, ugye, a szüleiteknek? Átutaltuk azt a pénzt, ami ott állt a megtakarítási számládon. Minek heverjen ott, felfalja az infláció! A kerítés az örökre szól. Bence úgyis csak a képernyőt bújja, tönkremegy a szeme. Menjen államiba, mint a normális gyerekek!
— Elloptátok a saját unokátok pénzét, anya — Márton ökle kifehéredett a telefonon.
— Micsoda „elloptuk”? — Terike hangja pillanatok alatt mézesből sértődötté váltott. — Felneveltünk, taníttattunk! Apád nekiadta a régi Suzukiját, amikor megnősültél! És most sajnálod a saját anyádtól egy kerítést? Apádnak felmegy a vérnyomása, ha megtudja, hogy sajnálod tőlünk a pénzt!
A vonal megszakadt. Terike évtizedes rutinnal manipulált egészségügyi problémákkal.
Három hónappal korábban kezdődött az egész, minden vasárnapi ebéden a füredi telken, ahol Zsófiának és Mártonnak végig kellett hallgatnia, hogy „rosszul állítják fel a prioritásaikat”.
— Egyre megy a nyelvsuli meg a korrepetitor — morgott az apósa, István, miközben hangosan szürcsölte a teáját. — Mi korrepetitor nélkül is bekerültünk a szakmunkásképzőbe, és lett belőlünk ember! Tizenhét éves, és egy szöget nem tud beverni. Inkább segítene apjának megtámasztani a kerítést, ami már csak a hitéből áll.
— Bence napi tíz órát tanul, apa — próbálkozott szelíden Zsófia. — Megnyerte a megyei versenyt. A nyelvvizsgához kell a felkészítő. Ez a jövője.
— A jövő a föld! — csattant fel István, tenyerével a viaszosvászonra csapva. — Ha meghalunk, kire marad a telek? Rátok! És ti hagyjátok tönkremenni. Dől a kerítés, a szomszéd Ferenc már kétszer szólt, hogy venné meg az egészet, csak ne kelljen néznie ezt a szégyent. Ti meg virtuális tanfolyamokra szórjátok a pénzt.
Zsófia akkor vette észre először, ahogy Márton öccsének, a harmincnégy éves Gábornak felcsillant a szeme az apja szavaira. Gábor évek óta „önmagát kereste”, és rendszeresen kunyerált a szüleitől pénzt egy-egy újabb csődbe fulladó vállalkozásra. A sarokban ült, a telefonját forgatta, és minden szónál helyeslően bólogatott az apjára. „Ki kéne cserélni a jelszavakat, és el kéne venni apától azt a telefont” – gondolta akkor Zsófia. De Márton legyintett: „Idősek, csak zsörtölődnek. Nem nyúlnak a pénzünkhöz.”
Ez volt a végzetes tévedése.
Szombat reggel ügyvédi konzultációval indult. Az ügyvéd a Bajcsy-Zsilinszky úti irodájában a tranzakciós kimutatást lapozgatta.
— Van itt kapaszkodó — mondta végül. — A telefont az apjuk önként kapta, a PIN-kódot évek óta nem cserélték, ez önmagában még nem lenne elég. De ha megvan írásban, hogy a szülők előre megbeszélték a dolgot Gáborral, és tudatosan, célzottan az ő pénzét vették el idegen banki hozzáféréssel a fia tudta és beleegyezése nélkül — az már idegen banki adatokkal elkövetett lopás gyanúja. Szerezzenek bármilyen írásos nyomot, üzenetet, bármit, ami mutatja a szándékot. Anélkül családi vagyonjogi vitaként fogják kezelni, és évekig húzódna.
Márton a Veszprém belvárosi parkban ült egy padon, fejét a tenyerébe temetve. Ekkor lépett hozzájuk Bence. Vállán a kopott iskolatáska, a szemében nem könny, nem gyerekes sértettség – hideg, a koránál sokkal érettebb elszántság.
— Anya, apa, van egy ötletem — mondta halkan a fiú. — Nagyapa nem fogadott semmilyen brigádot.
Zsófia felkapta a fejét. — Ezt honnan tudod?
— Ellenőriztem a kártyaszámot, amire a pénz ment, a duplikált kivonatban, amit kaptál, apa. Ez nem cégszámla. Ez Gábor bácsi személyes kártyája. Ma reggel lezárta a tartozását egy gyorskölcsön-cégnél, ahol elszabadultak a kamatok, és már behajtók fenyegették. Mind a nyolcmillió-egyszázezer forintot. Nagyék egyszerűen az én tandíjpénzemmel fedezték be Gábor bácsit.
Márton lassan felállt a padról, arca elfehéredett.
— Tudták? — kérdezte kicserepesedett ajakkal.
— Tudták — Bence elővette a telefonját, és a kijelzőt az apja felé fordította. — Bejutottam a családi Messenger-fiókba, ami rajta maradt a régi tableten. Nagyi maga írta Gábor bácsinak szerdán: „Elvettük Márton fiam pénzét, fizesd ki a hiteleidet, mielőtt észbe kapnak. Azt mondjuk nekik, hogy kerítésre és kútra ment, kínos lenne a szomszédok előtt. Márton majd kiabál, aztán megnyugszik, ő ilyen.”
Vasárnap délután csend ült a füredi telken. Sehol semmiféle brigád Tapolcafőről. István gazdai léptekkel járta körbe a rozoga deszkakerítést, Gábor lustán cigarettázott a teraszon. Márton és Zsófia érkezése nem váltott ki pánikot belőlük.
— Nahát, megjöttetek! — kiáltotta a teraszról Terike. — Épp most főztünk teát. Márton fiam, ne haragudj az öregekre. A kerítés a tiétek is lesz majd!
Márton rá se hederített az anyjára. Odalépett az öccséhez, aki azonnal hátrált egy lépést.
— Add vissza a pénzt — mondta halkan.
— Miféle pénzt, bátyó? — Gábor színpadiasan meglepődött. — A szüleim kölcsönadták. Majd én fizetem a kerítést a saját pénzemből, később…
— A sajátodból? — Zsófia lépett előre. A táskájából egy vaskos mappát húzott elő. — Itt vannak a hiteltartozásaid kinyomtatva, Gábor. Itt vannak a képernyőmentések, amiken az édesanyád leírja, hogy tudatosan, előre megbeszélve tüntették el a fia tandíjpénzét, hogy téged fedezzenek. Ez nem családi vita többé. Ez idegen banki adatokkal elkövetett lopás, és önöknél a szándék fekete-fehéren megvan írásban.
Terike felnyögött, és lerogyott a teraszlépcsőre.
— Hogy merészeled! — üvöltötte István, bíborvörösre váltva. — A saját szüleidre rendőrséget uszítasz?! Néhány papírfecni miatt?!
— Nem a börtön érdekel minket, apa — mondta Zsófia. — Az érdekel, hogy Gábornak ne kelljen bíróság elé állnia, és önöknek ne kelljen elmagyarázni a falunak, hogy a saját unokájuk pénzét vitték el a hitelező elől. Ha ma estig nincs meg a teljes összeg, a feljelentés holnap reggel a nyomozó asztalán landol, és akkor már nem mi döntjük el, mi lesz ebből.
Gábor kezdett izzadni, homlokán nagy cseppek gyöngyöztek. Gyorsan az anyjára pillantott.
— Anya… csinálj valamit — motyogta, elveszítve minden addigi fölényét.
— Honnan vegyük elő?! — sikoltott fel Terike, hisztérikus zokogásba fordulva. — Mindent odaadtunk neki! Nincs készpénzünk!
István hosszan nézett a rozoga kerítésre, aztán az öccsére, majd vissza Mártonra.
— Ha eladjuk a telket, azt Bencéé lesz, amit visszaadunk? — kérdezte rekedten, még mindig próbálva tartani valamit a tekintélyéből. — És a kutat? Legalább a kutat…
— Nincs alku, apa — vágta rá Márton. — A teljes összeg, vagy holnap Gábor a rendőrségen magyarázkodik.
István arca összeomlott, mintha kiszaladt volna belőle a levegő. Reszkető kézzel elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Ferenc? Itt István. Az a telek… amit mondtál a múltkor… Ma. Most azonnal kellene.
Fél óra múlva a szomszéd, Ferenc, aki hónapok óta ostromolta Istvánt a telekért, megjelent a kertkapuban egy vászonzacskóval, amiben a saját házeladásából félretett foglaló lapult.
— Nyolcmillió-egyszázezer, készpénzben, elismervény ellenében — mondta Márton, miközben a bankjegyeket számolta a konyhaasztalon. — A maradékot a tulajdonváltáskor fizeti, Ferenc. Ezt most azonnal átutaljuk Bence számlájára.
A telket eladták. Az ügyletet Zsófia ügyvédje felügyelte minden lépésnél. A készpénz foglalót aznap este átutalták Bence számlájára, a fennmaradó összegből pedig Gábor másik tartozásait rendezték, hogy végre békén hagyják a behajtók.
Terike és István azóta egy kis garzonban élnek Veszprém külvárosában. Nem hívják fel a nagyobbik fiukat, és nem engedik be, mindenkinek azt mesélik, hogy „a hálátlan Márton kiforgatta őket a szeretett telkükből, és koldusbotra juttatta a szüleit az elkényeztetett fia szeszélyei miatt”.
Márton már nem próbál mentegetőzni vagy békülni. A napokban Bence letette a német nyelvvizsgát kiváló eredménnyel, és megérkezett a müncheni előkészítő felvételi visszaigazolása is – a borítékot Zsófia a konyhaasztalra tette, pontosan oda, ahol három hete a nulla forintos egyenleget bámulta. Amikor a fiú hazaért az iskolából, és meglátta a müncheni bélyegzőt a borítékon, csak ennyit mondott: „Jó helyre ment a pénz, apa.” Márton hosszú idő óta először őszintén elmosolyodott.
