Az esti busz utolsó járata már elment, mikor Boróka kilépett a debreceni étterem hátsó ajtaján. Öt óra múlva vissza kellett érnie a reggeli váltásra. A cipője talpán át érezte a hideg aszfaltot, a válltáskájában négyezer-hatszáz forint borravaló zörgött apróban. Az albérlet, ahol lakott, a Nyulas utcában volt, a fürdőszoba csempéje mindig penészszagot árasztott, mert a szomszéd emeleten csőtörés volt még tavasszal, és a háziúr azóta se csináltatta meg. Harmincnégy éves volt, és pontosan tudta, mennyibe kerül egy kiló krumpli, mert minden hónap huszadika körül már csak azt tudott venni.
Aznap este esküvői vacsorát szolgáltak fel egy Nagyerdő szélén álló villában. A menyasszony unokatestvére bérelte ki a catering céget, ahol Boróka éjszakázott, ha kellett a pénz. A talpa lüktetett, a dereka fájt a tizenegyedik órától kezdve, és a keze remegett, amikor egy tálca pezsgőt egyensúlyozott a lépcső tetején.
Ekkor szólította meg Halmágyi Zsombor.
Ötvenhat éves özvegy vállalkozó volt, egy debreceni építőipari cég tulajdonosa, amit még az apjától örökölt, aztán háromszorosára növelt. Ősz halántéka volt, a zakója olyan szabású, hogy Boróka egy pillanatra azt hitte, összetéveszti valakivel. Zsombor nem kért tőle semmit. Csak annyit kérdezett: fáj-e a lába.
— Nem szoktak engem így kérdezgetni — mondta Boróka, mielőtt még meggondolhatta volna, hogy ez talán nem volt helyénvaló válasz egy vendégnek.
Zsombor erre csak biccentett a catering-vezető felé, és két perccel később Boróka egy konyhai sámlin ült a kamra mögött, ahol senki nem látta. Onnantól minden reggel csörgött a telefonja fél nyolckor. Sosem beszélt sokat, de mindig ugyanabban az időben hívott, mintha ez lenne az egyetlen szertartás, amit még be tud tartani a napjában.
Három hónap múlva a Csokonai utcai kis olasz étteremben, ahol a pincér láthatóan ismerte már Zsombort keresztnévről, egy dobozka került az asztalra Boróka elé.
— Nem azt kérem, hogy szeress — mondta Zsombor. — Csak azt, hogy hagyd, gondoskodjam rólad.
Boróka sokáig nézte a dobozkát, mielőtt hozzáért volna. Aztán igent mondott.
A lánya, Halmágyi Petra, a jegyességi vacsorán még kezet sem fogott vele. Petra harminckilenc éves ügyvéd volt, saját irodával a Kossuth utcán, két gyerekkel és egy férjjel, aki sosem szólt bele semmibe.
— Szóval te vagy apa új projektje — mondta, míg a pincér épp desszertet hozott.
— Örülök, hogy megismerhetlek — felelte Boróka, és próbálta nem elejteni a villáját.
Az esküvő a Nagyerdei villában volt, augusztus végén, mikor a levegő még párás volt a délutáni zápor után. Zsombor a kezénél fogva vezette be a házba, márványpadlós előtér, félköríves lépcső, mintha egy filmforgatásra tévedt volna be.
— Isten hozott itthon — mondta.
Éjfél után, mikor a vendégek nagy része már elment, Boróka lement a konyhába egy pohár vízért. A lépcsőfordulóban Petra állt, egyik keze a korláton, arca mozdulatlan.
— Tényleg azt hiszed, tiéd lesz ez a ház? — kérdezte halkan. — Semmit se fogsz kapni.
Boróka megállt. Ekkor lépések koppantak a háta mögött — Zsombor állt ott, csokornyakkendője kilazítva, kezében a félig üres pezsgőspohár. Hallott mindent.
— Pontosan azt kapja majd, amit megérdemel — mondta, és a hangja nem emelkedett, csak megkeményedett.
Petra elmosolyodott, mintha győzött volna, és visszament a vendégek közé. Boróka még sokáig állt a lépcsőfordulóban azután is, hogy mindketten elmentek, egyik kezét a korláton tartva pontosan ott, ahol az előbb Petráé volt.
A következő hónapokban Zsombor emlékezett rá, hogy nehéz nap után Boróka a citromfüves teát szereti, résnyire hagyta a függönyt éjszaka, mert tudta, hogy sötétben nem alszik el. Egy reggel észrevette, hogy félretolja a reggelijét.
— A kávédért se kell megdolgoznod — mondta.
Boróka elnevette magát, bizonytalanul, mert egész addigi élete arról szólt, hogy minden apró kegyelmet ki kell érdemelni előbb.
Petra soha nem enyhült. Ha jött a birtokra, elhallgatott, ha Boróka elment mellette; félbeszakította, ha beszélt; a családi vasárnapi ebédeken mindig talált módot rá, hogy emlékeztesse: nem tartozik oda.
— Apa mindig túl gyanútlan volt — mondta egyszer az ebédnél. — Vannak, akik pontosan tudják, hogyan használják ki mások jóhiszeműségét.
Zsombor nem hagyta folytatni.
— Petra.
Egy szó volt csak. Petra elhallgatott, de a szalvétáját olyan erővel gyűrte össze az ölében, hogy másnap ki kellett dobni.
Egy februári délután, a télikertben, míg a hó az üvegtetőre esett, Zsombor letette a könyvét.
— Félsz?
— Mitől?
— Hogy egyszer nem leszek itt.
Boróka nem felelt. A kezében tartott bögrét forgatta, míg a tea már rég kihűlt benne.
— Mindenki elmegy egyszer — mondta Zsombor. — De az számít, mit hagy maga után.
Hat héttel később szívinfarktust kapott a Kenézy Kórházban. Boróka nem mozdult mellőle, fogta a kezét az utolsó pillanatig. Mielőtt lehunyta a szemét, csak annyit mondott:
— Köszönöm.
A temetés után a birtok elveszítette a lelkét. Petra szinte mindennap átjárt, utasításokat adott a személyzetnek, bútorokat cseréltetett, mintha máris az egyedüli örökös lenne. Egy este Boróka meghallotta, ahogy telefonál a folyosón:
— Amint kész a papírmunka, eladjuk a birtokot.
Aznap este csörgött a telefon: az ügyvéd, dr. Kelemen András hívta, hogy sürgősen találkozzanak — Zsombor végrendelete miatt.
Másnap reggel az irodában Petra már ott ült, egyenes háttal, két ügyvéd társaságában.
— Remélem, ez gyorsan megy — mondta, alig nézve Borókára. — Sok dolgom van.
Dr. Kelemen kinyitott egy vaskos dossziét.
— Halmágyi Zsombor úr nagyon részletes végrendeletet hagyott hátra. Hat hónappal a halála előtt módosította.
Petra mosolya megrebbent.
Az ügyvéd olvasni kezdett. A birtok — a Nagyerdő szélén álló ház, minden hozzá tartozó földdel — Boróka nevére került. Emellett Zsombor alapítványt hozott létre elhunyt első felesége emlékére, aminek Boróka lett a kuratóriumi elnöke és ügyvezetője.
— Ez lehetetlen — szólalt meg Petra.
Petra öröksége is megvolt: a balatonalmádi családi nyaraló, és az a befektetési portfólió, amit még Zsombor apja indított el harminc éve, most nagyjából kilencvenmillió forintot érő.
Az ügyvéd egy borítékot vett elő végül — személyes levél, Zsombor kézírásával.
„Petra. Emlékszel arra a reggelre, mikor hatévesen bejöttél a konyhába, és anyád helyett engem találtál a tűzhelynél, ahogy odaégetem a tojást? Azóta se tudom rendesen megsütni. Boróka az első hét után megtanította, hogyan kell, mert látta, hogy minden reggel ugyanazt a rossz reggelit eszem. Nem kérdezte, ki vagyok, csak fogta a serpenyőt a kezemből. Ezt a fajta figyelmet nem lehet kifizetni, és én sem tudtam viszonozni mással, mint hogy gondoskodjam róla, ahogy ő gondoskodott rólam. Kérlek, ne vedd el tőle azt a házat, amiben végre nem kellett számolnia, mennyi krumplit vehet."
Petra a levelet nézte, de nem szólt semmit. Az ujjai közt forgatta a papír sarkát, mígnem az meggyűrődött. Aztán feltette a kérdést, amit már hetek óta vissza akart tartani:
— Miért nem szólt nekem erről soha? Miért kellett egy papírból megtudnom?
— Nem tudom — felelte Boróka. — Talán mert élőszóban féltél volna elhinni.
Petra hallgatott. A dossziét nézte, aztán az ablakot, aztán megint a levelet.
— Nem fogom aláírni, hogy jó volt hozzá — mondta végül. — Csak azt tudom elfogadni, hogy apa így döntött.
Ennyi volt az egész beszélgetés aznap. Petra felállt, biccentett dr. Kelemennek, és kiment az irodából anélkül, hogy Borókára nézett volna.
A következő hetekben nem hívta fel. Nem jött el a birtokra. Boróka nem erőltette. Csak egyszer, egy vasárnap délután, mikor a gyerekek miatt mégis átjött a nyaraló ügyében aláírni valamit, Petra megállt a konyhaajtóban, és megkérdezte, van-e még citromfű a kertben.
— Van — mondta Boróka. — Főzzek egy csészével?
Petra bólintás helyett leült az asztalhoz, és ez volt az első alkalom két év alatt, hogy nem ment el mellette szó nélkül.
Három hónappal később Boróka a debreceni közjegyzőnél ült, előtte a birtok tulajdoni lapja és az alapítvány alapító okirata egy zöld dossziéban. Aláírta, hogy a Nagyerdő szélén álló házban ezentúl négy egyedülálló idős asszony és két, támogatás nélkül maradt anya kap otthont, ingyen — az alapítvány terhére. A tengerparti nyaralót és a portfóliót Petra kezelte tovább, ahogy Zsombor akarta.
Amikor aláírt, eszébe jutott a Nyulas utcai lakás, a penészszagú fürdőszoba, a négyezer-hatszáz forintnyi apró, amit egykor kupacokba rakott az ágyon. A tolla még a papíron volt, mikor a közjegyző megkérdezte, biztos-e benne.
— Igen — mondta Boróka, és letette a tollat a dosszié mellé.
