Bárdos Nóri huszonnyolc éves volt, és életében egyszer sem simogatott meg kutyát. Nem elvből. Hét évesen, a nagymamánál Balatonfüreden, egy fekete, bozontos udvari kuvasz szabadult ki a láncáról, mert a lánc két méterrel hosszabb volt, mint bárki hitte. Nóri hanyatt esett a csalánban, felszakadt a dzsekije ujja, és úgy sikoltott, hogy két szomszéd is kiszaladt az utcára. Meg sem harapta a kutya. De húsz éven át az utca másik oldalára ment át, ha szembejött vele egy németjuhász, és megmerevedett a liftben, ha akár egy törpepudlival is beszállt hozzá valaki. Ezért máig nem tudja pontosan megmagyarázni magának, mi történt vele augusztus végén, egy péntek este, Debrecenben.
Aznap túlórázott a rendelőben — fogorvosi asszisztensként dolgozott a Nagyerdő szélén —, és csak fél kilenckor szállt le a hatos villamosról. Az eső órával korábban elállt, a park alatt cuppogott a föld, a lámpák minden második oszlopon égtek csak — így volt ez, amióta csak arra járt. Átvágott a Nagyerdőn, mert így tíz perccel hamarabb ért haza. Már majdnem kiért a másik oldalon, amikor meghallotta a hangot. Nem ugatás volt. Valami más: karmok száraz kaparása a kérgen, és nehéz, hörgő légzés, mintha valaki mellette fuldokolna.
Bekapcsolta a telefonja lámpáját. A kijelzőn hat százalék villogott. A kutya egy piros műanyag kötélen lógott, ami majdnem két méter magasan volt a törzsre kötve. Nagytestű, homokszínű, sötét pofájú állat. A hátsó lábai még épp elérték a talajt, az elsőkkel a levegőt és a kérget kaparta. Szájkosár volt rajta. A kötelet többször körbetekerték a fán, és úgy meghúzták, hogy belevágott a kéregbe. Az állat nem tudott sem leülni, sem lefeküdni. Csak lábujjhegyen állt, és próbált megkapaszkodni.
Nóri hátralépett egyet. Aztán még egyet. A szíve a torkában dobogott, és az első őszinte gondolata nem az volt, hogy meg kell menteni, hanem hogy hogyan tűnhetne el onnan. Tíz méterről nézte. A kutya visszanézett rá. Nem morgott, nem rángatózott. Csak nézett, és zihált.
— Én ezt nem bírom — mondta hangosan. — Félek a kutyáktól. Én tényleg nem vagyok erre alkalmas ember.
A kutya felnyüszített. Nóri felhívta a mentőket, akik türelmesen elmagyarázták, hogy állatokhoz nem ők jönnek ki, és megadták a debreceni gyepmesteri telep számát. Ott nem vették fel — fél kilenc volt. Egy állatvédő csoportban Facebookon tíz perc alatt válaszoltak: "Kislány, az autónk most foglalt, reggel tudunk csak menni. Ki tudsz tartani addig?"
Nóri felnézett a fára. Reggelig tizenegy óra volt hátra.
— Nem — írta vissza.
A csomó megduzzadt az esőtől, nem engedett. Nóri a kulcsával piszkálta, letört egy körme, felhorzsolta az ujjperceit a kérgen. A kötél új volt, kemény, műanyagos fényű. Az út túloldalán égett egy önkiszolgáló autómosó. Egy húszas éveiben járó srác kapucnis pulóverben fülhallgatóval a fülében állt ott, és amikor Nóri odarohant hozzá, sokáig nem értette, mit akar tőle.
— Van bicskád? Vagy bármi, ami vág?
— Van. Mi történt?
— Egy kutya. Fel van kötve. Magasan.
A srác szótlanul fogta a zseblámpáját, és vele ment. De öt méterrel a fa előtt megállt.
— Én csak világítok, jó? Nem nagyon jövök ki a kutyákkal.
— Én sem — mondta Nóri.
Három percig fűrészelte a kötelet. A keze úgy remegett, hogy a penge kétszer is lecsúszott. A kutya ezalatt egyetlen hirtelen mozdulatot sem tett. Csak állt kinyújtózva, és a szájkosáron át az arcába lihegett. Amikor az utolsó szál elszakadt, összecsuklott. Egyszerűen lerogyott a nedves földre, és pár másodpercig mozdulatlanul feküdt, csak az oldala emelkedett és süllyedt. Aztán nehézkesen feltápászkodott, tett két lépést, és a homlokát Nóri térdének nyomta.
Nóri megdermedt. Húsz évig kerülte a kutyákat, most meg ott állt egy debreceni sétányon, és egy idegen, harminc kilós állat úgy tartotta a fejét a lábán, mintha ehhez joga lenne.
— Na jó — mondta. — Jó. Csak ne harapj meg.
A gyepmesteri telep éjszakára nem tudta befogadni: nem volt hely. Az önkéntes lány azt írta: "Három-négy nap múlva lesz szabad kennel. Ha van hova, vidd magadhoz, láthatóan házi kutya." Nóri albérletben lakott a Simonffy utcán. A szerződésben külön sor szólt róla: állattartás tilos. A háziasszonya nyugodt asszony volt, de ebben a kérdésben annak idején nagyon határozottan fogalmazott.
Hazafelé az utcán a kutya olyan egyenletesen lépkedett a bal lába mellett, mintha valaki hosszan betanította volna erre. A negyedik emeletig, lift nélkül, lassan kapaszkodott fel, minden pihenőn megállt, és visszanézett rá: menjenek-e tovább.
Az előszobában Nóri jó öt percig gyűjtötte a bátorságát, mielőtt levette volna a szájkosarat. Kikapcsolta a csatot, hátraugrott a fürdőszobaajtóig, és megmerevedett. A kutya ásított egyet. Aztán megivott egy egész tál vizet. Aztán még egyet. Aztán a harmadikat, és utána bekuporodott a sarokba, a szekrény és a cipőspolc közé — úgy, hogy lássa az ajtót.
Hajnali egykor Nóri fel-alá járkált a konyhában, mert aludni képtelen volt. A kutya minden lépését figyelte a sarokból, a fülét meg-megrezdítve. Kávét főzött, aztán rájött, hogy éjjel egykor semmi értelme, és inkább leült a konyhaasztalhoz a laptoppal. Beírta a keresőbe: "elveszett kutya Debrecen Nagyerdő augusztus". Semmi. Aztán: "eltűnt kutya homokszínű nagytestű Nagyerdő". Az ötödik találat egy három napja feladott hirdetés volt egy helyi csoportban: egy férfi kereste a kutyáját, "Buksz", azt írta, egy hétvégi programra vitte ki és "elszaladt tőle a pórázzal együtt". A fotón ugyanaz az állat volt, csak fényesebb bundával, egy gyerek mellett vigyorogva.
Nóri egy percig csak nézte a képet. Aztán lement a kommentek közé. Egy nő, akit a hirdető barátjaként azonosított be magának, azt írta oda három napja: "Zoli, ezt te kötötted ki megint a parkban, mert nem bírtad már etetni? Ne hazudj." A válasz törölve volt.
Reggel felhívta a férfit a hirdetésben megadott számon. Zoltán — így mutatkozott be — először örömmel reagált, aztán amikor Nóri elmondta, hol és milyen állapotban találta a kutyát, hosszú csend lett a vonal végén, majd annyit mondott, hogy "biztos valaki más kötötte oda, ő csak sétáltatta, és elszabadult tőle". Nóri nem vitatkozott. Megköszönte, hogy visszahívta, és letette.
Nem adta vissza a kutyát. Felhívta az önkéntes csoportot, elmondta, amit talált — a törölt kommentet, az ellentmondó történetet, a bekötözött mancsokat, amiket a gyepmesteri telep állatorvosa, aki hétfőn végre megnézte az állatot, horzsolásos sérülésként írt le, régi, gyógyult hegekkel a nyakán, amik nem az adott estére utaltak. Az önkéntesek jogásza — egy Fekete Anett nevű nő, aki már két hasonló ügyet vitt végig Hajdú-Bihar megyében — azt mondta, ez alapesetben állatkínzás gyanúja, és javasolta, hogy Nóri tegyen feljelentést, mert ő volt az, aki elsőként találta az állatot, és fényképeket is készített a kötélről, mielőtt elvágta.
Négy hét telt el. A kutya, akit Nóri végül Morzsának nevezett el, mert az első este csak a kenyér morzsáit volt hajlandó elfogadni tőle kézből, beköltözött a konyha sarkába, aztán a nappaliba, aztán — október elejére — az ágy lábához. A háziasszony, Kovácsné, egy hónap múlva jött ellenőrizni a lakást, meglátta a kutyát, és először azt mondta, ki kell költözniük. Nóri nem vitatkozott vele sem. Kifizette a következő két havi bérleti díjat előre — kilencvenhatezer forintot havonta —, letette az asztalra a felmondási nyilatkozatot, amit előző este írt meg egy ügyvéd sablonja alapján, és bejelentette, hogy a hónap végén elköltözik egy olyan albérletbe a Nyulas utcában, ahol a hirdetés kifejezetten azt írta: kisállat engedélyezett. A kaució visszajárt neki, Kovácsné aznap átutalta.
Novemberben jött meg az értesítés a rendőrségtől: a hatóság megindította az eljárást állatkínzás gyanúja miatt Zoltán ellen, miután a szomszédok vallomása és a kommentekben talált törölt üzenet is alátámasztotta, hogy a férfi többször is kikötötte és étlen hagyta a kutyát, amikor "nem volt kedve foglalkozni vele". Az ügyész által javasolt intézkedések között szerepelt az állattartási tilalom kiszabása is.
Nóri erről már úgy értesült, hogy éppen Morzsa pórázát fogta a Nagyerdő bejáratánál, ahol négy hónapja mindent elkezdődött. A kutya nem torpant meg a fánál, amikor arra mentek — csak megszimatolta a kérget, aztán továbbindult, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Nóri az ellenkező oldalra nézett, ahol egy másik nő próbálta lebeszélni a maga kutyáját arról, hogy belegázoljon egy pocsolyába, és arra gondolt, hogy hazafelé útba ejti az állatorvosi rendelőt: Morzsának le kellett menni a következő oltásra, és ő már időpontot is foglalt rá.
