Tizenhat évesen Farkas Nórának egyetlen dolog számított igazán a Katona József Gimnáziumban: hogy Bordás Márton mikor sétál el a folyosón az ő terme előtt.
Sosem beszéltek egymással. Nem jártak együtt haza, nem ültek egy padban, nem is voltak ismerősök – csak annyi történt, hogy Márton egyszer átment a szomszéd épületszárnyból, és Nóra hetekig erről mesélt a barátnőinek a büfé előtt sorban állva. A lányok tudták, kiről van szó. Amikor Márton feltűnt a folyosó végén, mindig könyökkel bökdösték egymást, Nóra pedig a cipőjét bámulta, mintha az lenne a világ legérdekesebb tárgya.
Sosem mert megszólalni. Biztos volt benne, hogy a fiú észre sem venné, ha elé állna.
Aztán letette az érettségit, és ezzel véget ért ez a néma, gyerekes rajongás.
Két évvel később az apját áthelyezték Bécsbe, és a család vele költözött. Nóra ott végezte el az egyetemet, közgazdászként helyezkedett el egy logisztikai cégnél, volt két hosszabb kapcsolata is – egyik sem lett házasság. Az évek alatt Márton neve lassan kikopott a fejéből, ahogy minden más is a gimnáziumi évekből: a padtárs neve, a matektanár hangja, a menzai gulyásleves íze. Ő is élte a saját életét valahol, vélhetőleg ugyanígy nem gondolt Nórára soha.
Tavaly ősszel a szülei úgy döntöttek, hazaköltöznek Kecskemétre – az apja nyugdíjba vonult, az anyja pedig hiányolta a testvéreit. Nóra velük tartott, munkát váltott, és decemberben, amikor a régi osztálytársa, Cseh Petra rátalált egy Facebook-csoportban, meghívást kapott az érettségi tizenötödik évfordulós találkozójára.
Sokáig hezitált. A legtöbb régi osztálytárssal azóta egy szót sem váltott. De Petra addig nyaggatta üzenetben, míg végül beírta a naptárba a dátumot: december 27.
A rendezvényt egy belvárosi étterem különtermében tartották, girlandokkal a mennyezeten, a sarokban egy pult forralt borral. Amikor Nóra belépett, először csak ismerős arcokat próbált beazonosítani a kabátok és sálak kavalkádjában. Aztán meglátta Mártont a bárpultnál, egy üveg sör mellett állva, és azonnal tudta, hogy ő az.
Nem volt már az a vékony, kócos fiú, akit az emlékeiben őrzött. De a mosolya ugyanaz maradt.
Nóra köszönt párakhoz, koccintott, hallgatta, ki hol dolgozik, kinek hány gyereke van. Azt hitte, Mártonnal is csak ennyi lesz: egy „szia, régen láttalak", talán egy futó kézfogás. Ehelyett a fiú – már férfi – odalépett hozzá, kimondta a nevét, és megkérdezte:
– Hova tűntél ennyi évre?
Egész este beszélgettek, a pulton hagyott forralt boruk kihűlt mellettük. Egy ponton Márton azt mondta:
– Az érettségi után egyszerűen eltűntél a süllyesztőben.
Nóra majdnem felnevetett. Hogy tűnhettem volna el valakinek az életéből, akinek addig a létezéséről sem tudtam?
Másnap Márton írt neki. Onnantól kezdve mindennap üzengettek, aztán randevúztak, egy hónap múlva pedig már párként emlegették magukat a közös ismerősök.
Egy februári estén, amikor már elég bizalom épült köztük, Nóra elmesélte neki, hogy a gimiben szinte az egész alatt bele volt zúgva. Márton ránézett, és nevetni kezdett. Nóra először azt hitte, kicsúfolja – amíg a férfi ki nem mondta:
– Te is tetszettél nekem.
Nóra nem hitte el. Aztán jöttek a részletek, amiket lehetetlen lett volna kitalálni: hol ült Nóra a tornateremben az ünnepségeken, hogyan kerülte meg szándékosan a folyosót szünetekben, csak hogy elmenjen az ő terme előtt, hányszor próbált ürügyet keresni, hogy megszólítsa. De ő is ugyanazt gondolta akkor: esélytelen vagyok nála.
Ott ültek a konyhaasztalnál, félig nevetve, félig bosszankodva magukon. Éveken át néztek egymásra távolról, és egyikük sem tette meg azt az egy lépést.
A furcsa az egészben, hogy egyikük sem érezte úgy, elvesztegetett időt. Nóra élt, tanult, szeretett másokat. Márton is bejárta a saját útját. Talán ha tizenhat évesen összejönnek, az egész pár hónap alatt szétesik. Ezt sosem fogják megtudni.
Három évvel a találkozó után, egy júniusi szombaton összeházasodtak a kecskeméti belvárosi templomban, az esküvői vacsorát pedig ugyanabban az étteremben tartották, ahol újra egymásra találtak. Idén ünneplik az öt éve tartó házasságukat. Van egy kétéves ikerpáruk, Bence és Zoé, akik felforgatják az egész lakást, és mindketten fülig szerelmesek beléjük.
Néha még mindig azon vitatkoznak, ki kellett volna elsőnek megszólalnia a gimiben. Márton szerint Nóra mindig úgy nézett ki, mintha senki ne merjen odaszólni hozzá. Nóra szerint viszont Márton mindig annyi baráttal volt körülvéve, hogy megközelíthetetlennek tűnt.
A múlt hónapban, amikor kipakolták a padlásról a régi dobozokat, előkerült egy ballagási fotó. Mindketten rajta vannak – Márton a saját társaságában a képkeret bal szélén, Nóra a barátnőivel a jobb oldalon, közöttük legalább öt méter üres tér és néhány idegen arc.
Nóra nem tette vissza a dobozba. Bekeretezte, és kitette a nappali polcára, a családi fotók közé, pont a gyerekek első fürdésének képe mellé.
Amikor Márton megkérdezte, miért pont ezt a képet választotta a sok közül, Nóra csak annyit mondott:
– Mert nézd meg, mennyi minden volt már akkor kettőnk között. És egyikünk sem sejtette, hogy a másik ugyanazt érzi.
