Lajos bácsi kiskapuja az előző nyár óta nem csukódott rendesen. A retesz akkor szakadt le, amikor vállal lökte be, mert mindkét kezében egy-egy vödröt tartott. Azóta a kapu ferdén lógott, és a szél éjszakánként nekicsapta az oszlopnak.
Olyan hangja volt, mintha valaki belépne az udvarra, majd meggondolná magát és távozna.
Lajos bácsi már nem figyelt rá.
Ahogy arra sem, hogy három éve egyedül reggelizik. A felesége, Erzsébet halála óta a ház minden szobája túl nagynak tűnt. A fia havonta egyszer telefonált, vasárnap délután. A beszélgetések négy-öt percig tartottak.
A kertet felverte a gaz. Lajos dereka nem bírta a hajolást, de segítséget kérni nem akart.
Úgy hitte, ha egyszer kimondja, hogy nem boldogul egyedül, attól a naptól valóban öregemberré válik.
A szürke macska szeptemberben jelent meg. Fehér folt volt a mellkasán, az egyik füle pedig szakadt.
Leült a tornác elé, és az ajtót nézte.
„Rossz házat választottál” – mondta Lajos. „Itt nekem is alig jut.”
A macska maradt.
Az öreg végül kivitt neki egy darab főtt halat. A macska megette, majd újra leült.
„Akkor ülj.”
Októberben már az előszobában aludt. Lajos azt állította, hogy nem engedte be. A konyha kis ablaka nem záródott rendesen, azon mászott be.
Az ablakot nem javította meg.
A kilencéves Marci minden délután elment a ház előtt. Ősszel savanyú almát szedett a pajta mögötti öreg fa alatt. Amikor elfogyott az alma, akkor is benézett a nyitott kapun.
Szerette látni a macskát az ablakban.
Egy csütörtökön azonban Lajos bácsit látta a tornácon egy nagy vászonzsákkal.
A zsák rángatózott.
Belülről kaparás hallatszott.
Marci megállt. Lajos a zsákot a régi autó hátsó ülésére tette, majd visszament egy kartondobozért. A dobozból halk nyávogás szűrődött ki.
Marci eszébe jutott, amit a nagymamája mesélt. Régen a faluban a nem kívánt kiscicákat zsákba tették és levitték a folyóhoz.
Amikor az autó elindult, hazafutott.
Az édesanyja, Éva, hagymát aprított.
„Anya! Lajos bácsi zsákba tette a macskát!”
„Talán állatorvoshoz viszi.”
„Nem zsákban visznek állatot az orvoshoz!”
Éva ránézett a fiára. Marci arca sápadt volt.
Azt mondta, majd beszél a szomszéddal, amikor visszatér.
„És ha addigra késő lesz?”
Autóba ültek.
Marci a folyó felé irányította. Éva nem hitte, hogy Lajos kegyetlen lenne. A férfi mindig mogorva volt, de soha nem bántott senkit.
A régi hídnál nem találták az autót.
„Nincs itt.”
Marci kétségbeesetten nézett körül.
Éva ekkor friss keréknyomokat vett észre a mellékúton. Az út a közeli kisváros állatorvosi rendelőjéhez vezetett.
Lajos autója ott állt.
A rendelőben a szürke macska egy takarón feküdt. Nehezen lélegzett. A kartondobozban három újszülött kölyök mocorgott.
Lajos bácsi meglepetten fordult feléjük.
„Mit kerestek itt?”
Marci a zsákra mutatott.
„Azt hittem, a folyóhoz viszi.”
Az öreg arca megkeményedett.
„Ilyennek tartasz?”
Éva gyorsan elmondta, mit látott a gyerek.
Lajos a macskára nézett.
„Éjjel kezdett elleni. Három kölyök megszületett, de egy bent maradt. Reggel már felállni sem tudott. Nincs hordozóm. A dobozból kiugrott. A zsákot belülről kibéleltem Erzsébet régi takarójával.”
Az állatorvos közölte, hogy azonnali műtétre van szükség.
Lajos elővett egy borítékot.
„Ebből fizetem.”
Éva felismerte a félretett pénzt.
„Ezt a tűzifára gyűjtötte.”
„Majd kevesebbet fűtök.”
„Segítünk.”
„Később. Most mentsék meg.”
A műtét alatt Marci az öreg mellett ült.
„Bocsánat.”
„Előbb kérdezned kellett volna.”
„Féltem bejönni magához.”
„Miért?”
„Mindig úgy néz, mintha mindenki zavarná.”
Lajos elhallgatott.
„Amikor Erzsébet meghalt, sokan jöttek. Aztán egyre kevesebben. Minden távozás után még üresebb lett a ház. Egy idő után azt hittem, jobb, ha senkit nem engedek közel.”
„Jobb lett?”
„Nem.”
Az állatorvos majdnem két óra múlva jött ki.
„Mindketten életben vannak. Az anya és a negyedik kölyök is.”
Lajos lehajtotta a fejét. Marci látta, hogy könnyes a szeme, de nem szólt semmit.
A macskát Erzsébetnek nevezte el. A legkisebb kölyök a Remény nevet kapta.
A következő hetekben Marci mindennap átjárt. Mérte a kicsiket, tiszta vizet vitt és cserélte a takarókat. Éva levest hozott.
Lajos mindig tiltakozott.
„Nem kellett volna.”
De egy idő után már két tányért tett az asztalra, amikor várta Marcit.
Három kölyök új gazdához került. Remény nála maradt.
Tavasszal Marci új retesszel érkezett.
Együtt felszerelték. A kapu végre rendesen záródott.
„Most már senki sem jöhet be csak úgy,” mondta a fiú.
Lajos ismét kinyitotta a kaput.
„Akkor miért hagyja nyitva?”
„Mert most már én döntöm el.”
A kapu attól kezdve minden délután nyitva állt. Nem hanyagságból, hanem azért, mert Lajos bácsi újra várt valakit.
Sokáig azt hitte, a magány azt jelenti, hogy nincs senki a házban. Végül megértette, hogy a magány akkor válik igazán véglegessé, amikor az ember még a nyitott kapu mögött is úgy tesz, mintha nem remélné, hogy valaki belép.
😲 A folytatás már a hozzászólásokban van! Feltétlenül írjátok meg, hogy számotokra váratlan volt-e a befejezés.