Katalin néni csak azért ment be a kis nyári boltba a veszprémi buszpályaudvar mellett, mert a Balaton-felvidékre induló busz negyven percet késett.
Odakint olyan hőség volt, hogy az emberek rövidebben beszéltek és gyorsabban haragudtak. A büfénél valaki aprópénzen vitatkozott, a sofőr árnyékban dohányzott, és úgy tett, mintha a menetrend nem rá tartozna. Katalin barátnője, Zsuzsa, fagyit vett, majd biccentett a ruhabolt felé.
— Menjünk be. Ott legalább van klíma.
— Nekem semmi nem kell.
— Ezt mondja mindenki. Aztán kijön egy zacskóval.
Katalin rosszallóan nézett rá. Az ilyen mondatok azért idegesítők, mert túl gyakran igazak.
A bolt kicsi volt, tele nyári ruhákkal, műanyag vállfákkal és valami olcsó “tengeri szellő” illattal, ami inkább frissen felmosott fürdőszobára emlékeztetett, mint tengerre. A klíma olyan elszántan fújt, mintha személyes bosszút állna a júliusi hőségen.
Katalin érdektelenül sétált a sorok között.
Hatvanegy éves volt. Ruhát régóta okosan vett. Világos blúz az orvoshoz. Sötét nadrág piacra. Kényelmes otthoni ruha. Egy póló a kertbe. Színekből a biztonságosakat: szürke, sötétkék, bézs, néha bordó, ha ünnepibb kedve volt, de nem akart feltűnést.
A ruha legyen hasznos.
Ne beszéljen helyette.
Aztán meglátta.
Egy sárga nyári ruhát. Nagy citromokkal. Vékony pánttal, könnyű szoknyával, teljesen életszerűtlenül. Nem volt praktikus. Nem volt visszafogott. Nem volt “jó lesz egy kardigánnal”. Úgy lógott a sor végén, mintha nem egy buszpályaudvar melletti boltba, hanem egy olasz tengerparti sétányra készült volna.
Katalin megállt.
Zsuzsa mögé lépett.
— Na.
— Mi az, hogy na?
— Ez rád nézett.
— Te butaságokat beszélsz.
Az eladó már ott termett.
— Próbálja fel.
— Nem nekem való.
— A legjobb ruhák mindig így kezdődnek.
Zsuzsa meglökte.
— Próbáld fel. A busz úgysem csinált még ma semmi pontosat.
A próbafülke függönye alul résnyire nyitva maradt. Katalin úgy lépett be a ruhával, mintha valami szabályt sértene. Levette bézs blúzát, felakasztotta, és belenézett a tükörbe.
Először a megszokottat látta. Kicsit görnyedtebb vállak. Karok, amelyek már nem azok a karok voltak. Has, amely régen derék volt, most önálló vélemény. Ráncok a nyakon. Fáradtabb szemek.
Aztán felvette a citromos ruhát.
Túl könnyen simult rá. Gyanúsan könnyen.
A citromok mindenütt ott voltak. Nagyok, sárgák, szemtelenek. Nem fiatalították. Nem karcsúsították. Nem ígértek tíz évet mínuszban. Csak azt mondták: itt áll egy hatvanegy éves nő, ráncokkal, karokkal, vállakkal és citromokkal. Na és?
— Élsz még? — kérdezte kintről Zsuzsa.
— Én igen. A közízlés talán nem.
Az eladó hangosan megszólalt:
— Nagyon jól áll!
— Halkabban! — sziszegte Katalin.
Késő volt. A kasszánál álló nő megfordult. Egy fiatal lány felnézett a pólóktól. Zsuzsa odalépett a függönyhöz.
— Mutasd.
— Nem.
— Akkor bemegyek.
— Azt próbáld meg.
Katalin résnyire elhúzta a függönyt. Zsuzsa benézett, elfelejtett fagyit nyalni, és halkan azt mondta:
— Kati… ez tényleg jó.
Ez volt a baj.
Ha nevetett volna, Katalin megsértődhetett volna. Ha csak az eladó dicséri, az üzlet. De Zsuzsa úgy mondta, mintha maga is meglepődött volna.
Katalin kilépett.
A bolt fél másodpercre elnémult. A kasszánál álló nő bólintott.
— Vidám.
Katalin nem érezte magát fiatalnak. Nem érezte magát szebbnek. Csak láthatónak.
És ez ijesztőbb volt, mint várta.
Egész életében igyekezett nem feltűnni. Ne legyen túl hangos, túl színes, túl nevetséges. Ötven után különösen félt attól a szótól: “fiataloskodik”. Mintha a vidámság bizonyos kor után illetlenség volna.
Az ár majdnem megmentette.
— Ennyi pénzért ezeknek a citromoknak legalább teát kellene ízesíteniük.
Az eladó mosolygott.
— Utolsó darab. Pont az ön mérete. A busz késik. Ez már nem vásárlás, hanem jel.
Katalin megvette.
Odakint a hőség újra rájuk csapott. A busz még sehol.
— Vedd fel most, — mondta Zsuzsa.
— Megőrültél?
— Otthon beteszed a szekrénybe, és azt mondod: “jó lesz valakinek”.
Katalin tudta, hogy igaza van.
Visszament.
Öt perc múlva citromokban lépett ki.
A busz épp akkor érkezett, mintha drámai belépőre várt volna. Zsuzsa hátba bökte.
— Menj, citromos asszony.
A buszban fülledt levegő volt. Nézték. Nem mindenki, de elegen. Egy kislány az anyja kabátját rángatta:
— Anya, a nénin limonádés ruha van!
Az anya rászólt, de mosolygott.
A kalauznő, erős hangú, barna karú asszony, megállt Katalin mellett.
— Citromos hölgy, a jegyet kérem.
Páran felnevettek. Katalin arca lángolt. A kalauznő azonban hozzátette:
— Szép amúgy. Legalább van egy kis nyár ebben a sütőben.
És semmi nem történt.
A világ kibírta.
Senki nem ítélte el nyíltan. Senki nem szólt rá. A busz ment tovább. Katalin egyszer csak észrevette, hogy már nem húzgálja a szoknyát, nem takargatja a karját.
Amikor hazaért, a ház előtt ott ült a szokásos padbizottság. Három szomszédasszony, napraforgómag, vélemény.
— Katalin, nyaralni voltál? — kérdezte Irénke néni.
Katalin mondhatta volna, hogy csak véletlen. Hogy otthonra lesz. Hogy át kellett öltöznie.
De elfáradt az előre mentegetőzésben.
— Még csak a boltból jövök, — mondta. — De terjeszkedem.
Irénke néni végignézett rajta.
— Én ilyet nem vennék fel.
— Gondoltam.
Zsuzsa majdnem megfulladt a nevetéstől.
Otthon Katalin megállt az előszobai tükör előtt. Kinyitotta a szekrényt. Ott lógtak a helyes ruhái: csendesek, rendesek, jól neveltek. A citromos ruha úgy festett közöttük, mint valaki, aki harmonikával érkezett egy közgyűlésre.
Nem vette le.
Este videón hívta a fia. Most először bekapcsolta a kamerát.
— Anya, de sárga vagy! — nevetett.
— Nyár van.
— Jól áll.
Majdnem azt mondta: “Ugyan már.” De megállította magát.
— Tudom.
Később kiállt az erkélyre. Lent forró aszfalt, sült hagyma és por illata keveredett. Katalin ott állt a citromos ruhában, és semmi hasznosat nem csinált.
Régen ezért lelkiismeret-furdalása lett volna.
Most csak jól érezte magát.
Mert néha egy ruha nem ruha.
Hanem egy halk, sárga bizonyíték arra, hogy a nő nem jár le attól, hogy telnek az évei.
🔥 Olvassátok a folytatást a kommentekben, és ne felejtsétek el megírni, beváltotta-e a történet a várakozásaitokat.
