— Elég volt! Elmegyek! — kiabálta Éva, miközben idegesen dobálta a ruháit egy hatalmas sporttáskába. — Még jó, hogy nem mentem hozzád feleségül!
— Tényleg jó, — mondta András az ajtófélfának dőlve. — Most sokkal több gondunk lenne.
— Hívj taxit! És vidd le a táskáimat!
András nem vitatkozott. Telefonált, cipőt húzott, majd levitte a csomagokat a negyedik emeletről. Éva egész úton morgott, hogy ő jobbat érdemel, hogy András érzelmileg olyan, mint egy téglafal, és hogy hálás lehet, amiért nem pazarolt rá még több évet.
A taxi elindult. András intett utána.
— Na, Bandi, — szólalt meg mögötte a szomszédja, Laci. — Ez most hétvégi sértődés vagy végleges költözés?
— Végleges.
Laci bólintott.
— Akkor menj fel, pucolj krumplit. Én hozok valamit a boltból. Mesélsz.
András felment. A lakás hirtelen nagyobbnak tűnt. Nem szomorúan nagyobbnak. Inkább úgy, mint amikor egy szobából kiviszik a rossz levegőt, de még nem tudni, mi kerül a helyére.
Krumplit pucolt, hagymát vágott, a hűtőből elővett két maradék fasírtot. Laci hamar visszaért egy üveg borral, savanyú uborkával és egy darab füstölt szalonnával.
— Mire igyunk? — kérdezte.
— Hogy a krumpli ropogós legyen.
— Végre valami reális kívánság.
Ettek, ittak, hallgattak. Aztán Laci letette a villáját.
— Megint mi volt a baj?
— Nem illettünk össze.
— Persze. Mint az előző kilenc nővel.
András keserűen elmosolyodott.
— Lehet.
Negyvenhét éves volt. Volt lakása Debrecenben, jó fizetése egy mérnöki irodánál, autója, egészsége. Kívülről rendezett élet. Belülről egyre több este, amikor a csend nem pihenés volt, hanem ítélet.
— Figyelj, — mondta Laci. — Az unokaöcsém dolgozik egy cégnél. Párkereső, de nem olyan fényképes marhaság. Személyiség alapján párosítanak.
— Tudományos szerelem pénzért?
— Ne gúnyolódj. Nincsenek képek, nincs név, nincs kor. Csak tesztek. Hogy reagálsz vitában, mennyire vagy türelmes, mit jelent neked az otthon.
— És mennyibe kerül ez a csoda?
— Ötvenezer a teszt, ötvenezer a találkozó.
András felnevetett.
— Százezer forintért ismerjek meg valakit, akiről semmit nem tudok?
— Pont ez a lényeg. Eddig mindent tudni akartál előre, aztán mégis elrontottad.
Ez a mondat csendet csinált.
Két hét múlva András egy üres vasárnap este elővette a névjegyet. Felhívta.
Az iroda a belvárosban volt. Egy fiatal férfi, Máté, fogadta.
— Maga Laci bácsi barátja?
— Sajnos.
Máté mosolygott, és elé tett egy tesztet.
A kérdések nem arról szóltak, szeret-e kirándulni vagy milyen zenét hallgat. Sokkal kellemetlenebbek voltak. “Mit tesz, ha bocsánatot kell kérnie?” “Menekülés vagy térigény?” “Mi bántja jobban: a vita vagy a közöny?” “Mikor hallgat azért, mert fél?”
András őszintén válaszolt. Néha túl őszintén.
Egy hét múlva hívták.
— Szombaton öt órakor, a Csokonai Színház előtt. A padnál, a nagy fa mellett. A kezében legyen a prospektusunk. A hölgynek is lesz. A többi magukon múlik.
Szombaton András sokáig állt a tükör előtt. Felvette a sötét zakóját, vett egyetlen szál vörös rózsát, és gyalog ment a színházig, hogy legyen ideje megbánni az egészet.
A pad üres volt. Aztán meglátott egy nőt prospektussal a kezében. Oldalt állt, a színházi plakátokat nézte. A tartása ismerős volt. Túl ismerős.
András mögé lépett, kinyújtotta a rózsát és megkérdezte:
— Hölgyem, véletlenül nem rám vár?
A nő megfordult.
— András?
— Katalin?
A volt felesége állt előtte. Az első. Az egyetlen hivatalos. A nő, akivel másfél évig éltek házasságban, aztán huszonöt éve elváltak, mert fiatalok voltak, büszkék, és egyikük sem tudta kimondani: félek.
Katalin ránézett a kezében lévő prospektusra.
— Azt mondták, megtalálták a hozzám illő férfit.
András elvette a papírt tőle, a sajátjával együtt bedobta a közeli szemetesbe.
— Úgy tűnik, a sorsnak rossz humora van. Vagy jó.
Katalin nevetni kezdett. Ez a nevetés egyszerre volt régi és új.
— Mit keresel itt?
— Azt hittem, keresem az igazit.
— És erre megkaptad a volt feleségedet.
— Lehet, hogy a rendszer takarékoskodott.
Sétálni indultak. Eleinte viccelődtek, mert könnyebb volt, mint beismerni, hogy mindkettőjük szíve gyorsabban ver. Aztán beszélni kezdtek.
Katalin újra férjhez ment, született egy lánya, később elvált. Könyvtárban dolgozott, sokat olvasott, és megtanulta, hogy a magány néha békésebb, mint egy rossz kapcsolat.
András mesélt Éváról, az előző nőkről, a visszatérő mondatról: “nem illünk össze”.
— És mi miért nem illettünk össze? — kérdezte Katalin.
András megállt.
— Mert azt hittem, ha valaki szeret, az nem kér számon. Te meg azt hitted, ha szeretlek, kitalálom, mi fáj.
Katalin lassan bólintott.
— Fiatalok voltunk.
— És makacsok.
— Te főleg.
— Én főleg.
Este egy kis borozóban kötöttek ki. Koccintottak.
— Mire? — kérdezte Katalin.
— A huszonöt éves késésre.
— Azért erre ne legyél büszke.
— Nem vagyok. Csak hálás, hogy a vonat nem ment el végleg.
Nem költöztek össze. Nem rohantak. Ez volt az első különbség. Találkoztak minden hétvégén. Beszélgettek, sétáltak, néha vitatkoztak. Az első komolyabb vitánál András már felállt volna, hogy elmenjen, aztán visszaült.
— Most menekülnék, — mondta halkan.
Katalin ránézett.
— Akkor maradj. Csak öt percig. Aztán meglátjuk.
Maradt.
Egy hónap múlva Katalin azt mondta:
— Tudod, ha nem váltunk volna el, most lenne az ezüstlakodalmunk.
András megfogta a kezét.
— Akkor legyen ezüst újrakezdés.
Egy évvel később újra összeházasodtak. Nem nagy lakodalommal. Csak család, néhány barát, Laci, Máté és két ember, akik már tudták, hogy az összhang nem azt jelenti, hogy nincs vita.
Hanem azt, hogy végre nem a kijáratot keresed, amikor nehéz lesz.
A végén András a konyhájukban krumplit sütött Katalinnak. Ő megkóstolta és mosolyogva mondta:
— Legalább ezt jól megtanultad huszonöt év alatt.
— És még valamit, — felelte András.
— Mit?
— Hogy nem minden szerelem jön új arccal. Néha ugyanazzal tér vissza, csak megvárja, amíg felnövünk hozzá.
🔥 Olvassátok a folytatást a kommentekben, és ne felejtsétek el megírni, beváltotta-e a történet a várakozásaitokat.
