Egy kis ezüstszínű autó közeledett lassan a poros úton, majd megállt mellette. Az ablak leereszkedett.
Egy fiatal nő ült benne, világos hajjal és nyugodt, kedves tekintettel.
„Jó napot, néni… be kell mennie a városba? Esetleg elvigyem?” kérdezte barátságosan.
Anna habozott. Nem volt hozzászokva az idegenek jóságához.
„Nem messze van, elmegyek gyalog” – válaszolta óvatosan.
A nő elmosolyodott. „A város még messze van. Szálljon be, arra megyek én is.”
Néhány másodperc után Anna engedett. Óvatosan beszállt, szinte félve, hogy összepiszkolja az ülést.
„Ne aggódjon” – mondta a fiatal nő. „Kösse be magát, indulunk.”
Az autóban hűvös levegő volt, és valami enyhén otthonos illat terjengett.
„Hová megy?” – kérdezte a nő.
„A járási városba… onnan tovább busszal.”
„És miért, ha szabad kérdeznem?”
Anna egy pillanatig hallgatott, majd halkan megszólalt:
„A fiamhoz és a férjemhez megyek. Ott vannak eltemetve.”
Csend lett.
„A fiam… Balázs… régen meghalt. Megfulladt. Kimentett valakit a vízből, de ő már nem jött fel.”
Az autó hirtelen félrehúzódott és megállt.
„Mit mondott?” – a nő hangja megremegett.
Anna meglepődött. „Hogy megfulladt… miért?”
A nő szorosan megmarkolta a kormányt.
„Hogy hívták a fiát?” – suttogta.
„Balázs Kovács.”
A nő arca teljesen elsápadt.
„Én… egész életemben kerestem magát” – mondta remegő hangon.
Anna ledermedt. „Engem? Miért?”
A nő leállította a motort, és teljesen felé fordult.
„Tóth Zsófia vagyok. Tizennyolc éve nyolcéves voltam. A folyóban fürödtem, és elkapott az áramlat. Segítségért kiáltottam… és valaki kihúzott.”
A hangja elcsuklott.
„Egy fiatal fiú. Megmentette az életemet, de ő maga eltűnt a vízben.”
Könnyek folytak végig az arcán.
„Soha nem tudtam a nevét. Csak az arcát. Éveken át kerestem a családját, hogy megköszönjem. Legalább egyszer.”
Anna halkan suttogta:
„Ő volt a fiam…”
A csend szinte fájt.
Zsófia zokogva átölelte az idős asszonyt.
Két idegen ember, akiket egy régi tragédia kötött össze, ott ültek az országút szélén és együtt sírtak.
Attól a naptól minden megváltozott.
Zsófia egyre gyakrabban látogatta Annát. Először hétvégén, aztán már szinte naponta. Segített a házban, a kertben, bevásárolt. Végül döntött.
„Ide költözöm közelebb” – mondta. „A városban kaptam munkát.”
Anna tiltakozott, de Zsófia hajthatatlan volt.
„Nem vagy egyedül. És én sem akarok az lenni.”
Így lett egy idegenből lány.
Évekkel később Zsófia fiút szült. Pont azon a napon, amikor Balázs meghalt.
A gyereket Balázsnak nevezték el.
Amikor Anna megtudta, sokáig csak csendben ült. Aztán halkan megszólalt:
„Hazajöttél…”
És az orgona bokor levelei mintha válaszoltak volna a szélben.